A világtörténelem egyik legnagyobb tengeri csatája játszódott le Lepantónál 1571. október 7-én a Szent Ligába tömörült spanyol, velencei és pápai hajóhad, illetve a török flotta között. A Lepantói-öböl a Jón-tengerből kelet felé nyíló hosszú, szabálytalan tengerszoros, amelynek északi partján fekszik a kis görögországi kikötőváros, Lepanto. Kelet felé mélyen benyúló folytatása a Korinthoszi-öböl, délről pedig a Peloponnészosz-félsziget övezi.
Lepanto előtt az oszmán hadsereg és hajóhad a legyőzhetetlenség hírében állott, az európai hatalmak immár a század elejétől kénytelenek voltak tudomásul venni az Oszmán Birodalom folytonos terjeszkedését. Nagy Szulejmán (1520-1566) meghódította Rodosz szigetét 1522-ben, aztán 1538-ban török kézre került Préveza erődje a görögországi Epiruszban, ezt követően pedig a szultán szövetkezett az észak-afrikai kalózkirályokkal, hogy egyesített erejükkel megszerezzék a Mediterráneum nyugati medencéje feletti uralmat. Ez elsősorban Spanyolország létérdekeit veszélyeztette. A Földközi-tenger keleti medencéjében viszont Velence volt a török fő riválisa. Két fontos, a levantei kereskedelem szempontjából stratégiai jelentőségű támaszpontot tartott a kalmárköztársaság ekkor birtokában: Kréta (Kandia) és Ciprus szigetét. Utóbbi mindössze 93 kilométerre feküdt a szíriai partoktól, s a velencei kereskedők itt vették hajóik fedélzetére a Távol-Keletről karavánokon szállított selymet, drága fűszereket és ékszereket. A szigetlakók Cipruson a szintén nagy értéket jelentő cukrot és gyapotot termeltek. A nehéz fizikai munkát igénylő cukortermelést már a 15. században rabszolgákkal végeztették, s az amerikai gyarmatokra ezt a mediterrán világban kialakított újkori rabszolgatartást ültették át és terjesztették el széleskörűen a következő évszázadban. (Az Egyesült Államokban egészen 1863-ig maradt fenn.) Az 1560-as években a Porta is szemet vetett Ciprusra, s felkészült annak meghódítására.
A 16. század közepe táján Nyugat- és Délnyugat-Európában jelentős hatalmi átrendeződés ment végbe. A katolikus Habsburg világhatalom gyakorlatilag bekerítette a szintén hegemón szerepre törő Franciaországot, hiszen a Habsburgoké volt Spanyolországon kívül Németalföld és a Német-római Birodalom, tehát ebből a gyűrűből – tekintve, hogy Angliával is ellenséges viszonyban állott – a Valois-dinasztia csak Itália felé törhetett ki. Az 1494-1558 között zajló itáliai háborúk nyertese azonban Spanyolország lett: II. Fülöp (1556-1598) megtartotta Nápolyt, Szicíliát és Szardíniát, megszerezte Milánót, s a többi olasz államban is érvényesítette befolyását, egyedül a Velencei Köztársaság tudta megőrizni teljes függetlenségét. A Földközi-tenger nyugati medencéjében tehát érlelődött a nagy tengeri összecsapás az Oszmán Birodalom és Spanyolország között. Már V. Károly (1519-1556) tudatában volt a haditengerészet kiemelt jelentőségének, örökös háborúinak finanszírozásához azonban a gazdag németalföldi városok adói és az amerikai nemesfémszállítmányok is kevésnek bizonyultak. Itáliai bankházakhoz fordult kölcsönökért. Egy alkalommal az egyik legvagyonosabb és legelőkelőbb genovai arisztokrata és pénzember, s egyben kiváló tengerész, Andrea Doria látta vendégül V. Károlyt. A házigazda igyekezett jó benyomást kelteni az uralkodóban, hogy nagy karriert futhasson be. Ezért a kikötő egy részét elzáratta és borral töltette fel, majd egy fényűző luxushajót állított ide, amelynek fedélzetén zajlott le az ünnepélyes ceremónia. Valahányszor lakoma közben kiürítettek egy kupa bort, az aranykelyheket a tengerbe hajították, és újat hoztak a magas rangú vendégek tiszteletére. Ez az elképesztő gazdagság még V. Károlyt is elkápráztatta. Azt persze már nem közölték vele, hogy a rafinált Doria a hajó körül egy hálót feszíttetett ki a bortengerben, és a fogadás végeztével innen szépen összeszedegették a mesés kincseket. Az eredmény mindenesetre nem maradt el: Andrea Doria nemcsak jelentős pénzügyleteket bonyolított le a császárral, hanem flottájának főparancsnoka is lett.
1565 májusában a török flotta kísérletet tett Málta elfoglalására. Ez már közvetlen, nyílt fenyegetést jelentett II. Fülöp birodalmára, ezért felmentő hajóhadat küldött a szigetre, amelyet a johannita lovagrend nagymestere, a 71 esztendős Jean de La Valetta Parisot négy és fél hónapon át hősiesen védett a túlerővel szemben. Szulejmán szultán hadai szeptember 12-én kénytelenek voltak feladni az ostromot. Utóbb Málta fővárosát a lovagrend hős nagymesteréről nevezték el. II. Fülöp a máltai ostrom után világosan látta, hogy birodalma biztonságának érdekében döntő csapást kell mérnie az oszmánokra, egyszer s mindenkorra lezárva előttük a nyugati irányú expanzió útját. Fülöp országainak kormányzását szent meggyőződéssel és lelkiismeretesen végezte, egész nap keményen dolgozott, egyenes jellemű ember volt, és soha nem bocsátott meg azoknak, akiket hazugságon ért. Leginkább csodált tulajdonsága, ami miatt sokan ridegnek és érzéketlennek tartották, végtelen önfegyelme volt. Jó és rossz hírt, örömöt és bánatot egyaránt rezzenéstelen arccal vett tudomásul, pedig a merev, méltóságteljes külső mélyen érző személyiséget takart. Fülöp kevés szabadidejében verseket írt, szerette a zenét, sőt maga is komponált és gitáron kiválóan játszott. Kedvenc festője a zseniális Hieronymus Bosch volt. Maga tervezte és építtette grandiózus királyi rezidenciáját, az El Escorialt, amely egyszerre volt királyi palota, hivatali központ és templom. A Török Birodalommal való nagy katonai összecsapás a legrosszabb történelmi pillanatban érte Spanyolországot. 1566-ban a rendkívül fontos és gazdaságilag igen fejlett tartományban, Németalföldön felkelés tört ki, majd 1568-1570 között lángba borult Dél-Spanyolország is: Granadában fellázadtak a moriszkók. annak ellenére ugyanis, hogy 1492-ben kiszorították Hispániából az arabokat, nagy számú megkeresztelkedett mór maradt az országban, ezeket nevezték moriszkóknak. Közismert volt azonban, hogy áttérésük kényszer hatására történt, keresztény vallásosságuk színlelt volt. A felkelők létszáma 150 ezer fő lehetett, ebből 45 ezer volt fegyveres gerilla. Különösen veszélyessé tette Fülöp számára a moriszkó felkelést az a körülmény, hogy felvették a kapcsolatot a Spanyolországból már korábban kiűzött muzulmán testvéreikkel, az Algírban letelepedett mórokkal, ezek viszont a Török Birodalom vazallusai voltak. Végül II. Fülöp féltestvérét – V. Károly törvénytelen fiát –, Don Juan de Austriát bízta meg a lázadás leverésével, aki 1570 novemberében véres kegyetlenséggel fojtotta el a moriszkó ellenállást.
II. Fülöp ellenfele I. Szulejmán kedvenc feleségétől, az ukrán származású Hürrem szultánától született II. Szelim (1566-1574) volt, aki meg sem közelítette apjának és nagyapjának, I. Szelimnek uralkodói és hadvezéri képességeit. A kicsiny, elhízott, iszákos embert a kortársak egyöntetűen a Török Birodalom addigi legtehetségtelenebb uralkodójaként jellemezték. Reggelente megivott egy fél üveg pálinkát, rendkívüli örömmel adta át magát a gasztronómiai és testi örömöknek, étkezéseihez – a vallási tilalom ellenére – bőségesen bort is fogyasztott. Néha három nap és három éjjel tartott a lakoma. Emellett hirtelen haragú és fösvény is volt. Hogy a Török Birodalom II. Szelim rövid uralkodása alatt is elért jelentős hadi sikereket, azt kiváló képességű nagyvezérének, a bosnyák származású – az 1552-ben Egert sikertelenül ostromló – Szokollu Mehmednek köszönhette. Az 1560-as években a Portán megerősödött annak a csoportnak a befolyása, amely le akart számolni mind a velencei, mind a spanyol flottával. Ennek első mozzanata volt a fentebb említett máltai ostrom. A következő célpont pedig Ciprus. A sziget elleni támadás tervének volt egy különösen lelkes híve: a portugáliai származású zsidó kereskedő és pénzember, Josef Micas, akit a spanyolok űztek el Németalföldről. Esküdt ellensége volt Spanyolországnak, s minden európai keresztény államnak, a szultánnak adott nagy pénzkölcsönök révén óriási befolyásra tett szert a török udvarban. II. Szelim ígéretet tett neki, hogy Ciprus elfoglalása után az egész szigetet neki adományozza.
1569. szeptember 13-án nagy tűzvész pusztított a velencei arzenálban. Mindössze négy gálya égett ugyan el, de több száz ház vált a lángok martalékává. A kortárs velenceiek – alighanem joggal, bár ez nem bizonyítható – Micas ügynökeinek a kezét látták a megrázó esemény hátterében. Amint kiderült, hogy a következő évben a szultán flottája nem az öt évvel korábbi máltai csorbát szándékszik kiköszörülni, hanem Ciprus ellen indul, II. Fülöp megkönnyebbülten fordult el az egész kérdéstől. 1570 nyarán Musztafa pasa, a török flotta fővezére valóban partra szállt Cipruson csapataival. A törökök kíméletlenül végigrabolták a szigetet, és öldökölték a lakosságot. 1570. szeptember 9-én, 48 napi kemény ostrom után elesett a főváros, Nicosia. A másik jelentős erőd, Famagusta védői azonban rendületlenül kitartottak vitéz parancsnokukkal, Marc-Antonio Bragadinóval még csaknem egy évig. 1571. augusztus 1-jén azonban belátták, hogy elérkeztek a végkimerülésig. Tárgyalásokat kezdtek Musztafa pasa küldöttségével a megadás feltételeiről. A törökök beleegyeztek abba, hogy a védősereg maradéka Kréta szigetére hajózzon. 1571. augusztus 6-án miután már az egész legénység hajón volt, Bragadino levelet küldött Musztafa pasának, amelyben jelezte, hogy este meglátogatja, és átadja neki Famagusta kulcsait. Este 9 órakor megérkezett az olasz küldöttség. Musztafa Bragadinót és kíséretét nagy udvariassággal fogadta és látta vendégül. Egyszerre azonban hangot váltott, s azzal vádolta meg Bragadinót, hogy előző éjjel megöletett néhány török rabszolgát. Ebből egy szó nem volt igaz, a rabszolgákkal való bánásmód amúgy sem igen foglalkoztatta Musztafát, de megvolt az ürügy a hitszegéshez. A török fővezér lefogatta és megkötöztette a küldöttség tagjait, és a sátra előtt valamennyit legyilkoltatta. Csak egy embert hagyott közülük életben, Bragadino parancsnokot, akinek egyelőre csak a fülét vágatta le. A következő nap reggelére iszonyatos koreográfiával megrendezett látványt tartogatott a hajókon tartózkodó keresztény katonák számára Musztafa pasa. Végig kellett nézniük, amint a törökök borzasztó kegyetlenséggel végezték ki vezérüket: élve nyúzták le a bőrét. Bragadino éppen olyan hősiesen halt meg, ahogyan élt. Az utolsó percig szemére hányta a töröknek hitszegését, végül Istennek ajánlotta lelkét, és rövid idő múlva kiszenvedett.
Az egyszerű paraszti sorból származó V. Pius (1566-1572) pápa erélyes fellépésének hatására végül a spanyol udvar is rászánta magát a török elleni keresztes hadjáratban való részvételre. V. Pius nem számíthatott más európai országok segítségére, hiszen Franciaország hagyományosan rossz viszonyban állt Spanyolországgal, s a „legkeresztényibb királyok" rendre a törökkel szövetkeztek a 16. század folyamán, II. Miksa császár, magyar és cseh király pedig épp 1568-ban kötötte meg II. Szelimmel a drinápolyi békét, amely lezárta a mellékhadszíntéri, nagy magyarországi hódítások korszakát. A protestáns Anglia I. Erzsébet (1558-1603) idején pedig végképp nem volt érdekelt a törökellenes küzdelemben, ellenkezőleg: legalapvetőbb érdeke volt a rivális spanyolok meggyengítése. 1571. május 19-én Rómában a pápa, Spanyolország, Velence, Genova, Toscana, Savoya és a Máltai Lovagrend megkötötték a Szent Ligát, amelynek célja Ciprus, a Szentföld és Észak-Afrika visszafoglalása volt. A Liga megállapodott egy 200 gályából, 100 hadihajóból, 50 ezer gyalogosból és 4500 könnyűlovasból álló haderő felállításában és behajózásában. A fővezérséget Don Juan de Austriára bízták, alvezére Marc-Antonio Colonna, a pápai hajók parancsnoka lett. A Szent Liga ünnepélyes kihirdetésére május 25-én került sor a római Szent Péter-bazilikában.
A főparancsnok Don Juannak meglehetősen kalandos, romantikus életút jutott osztályrészül. Juan V. Károlynak egy regensburgi szépséges polgárlánytól, a flandriai származású Blomberg Borbálától 1547-ben született törvénytelen fia volt. A továbbiakban a császár nem törődött a fiatal nővel, azonban a gyermekről gondoskodott. Egyedül kamarását, Don Quixadát avatta be a csecsemő származásának titkába. Quixada egy udvari muzsikusra, bízta a gyermek nevelését anélkül, hogy elárulta volna személyének kilétét. Évről évre tisztes pénzt fordítottak a nevelésére. Úgy cseperedett fel, mint a faluban élő többi parasztgyerek. Fogalma sem volt valódi származásáról, nevelőszüleit apjának és anyjának hitte. Néhány év múlva azonban fényes hintó állt meg az egyszerű ház előtt, s a belőle kiszálló udvari ember, Don Quixada a legnagyobb tiszteletet mutatta a hétéves darócruhás kis parasztfiú iránt. Ezután kastélyába vitte, s ott nevelte feleségével a legnagyobb szeretettel, közel ahhoz a kolostorhoz, melybe a lemondott V. Károly visszavonult. 1558-ban bemutatták a súlyosan beteg uralkodónak a kisfiút, s az ekkor 11 éves gyermek igen megnyerte a tetszését. Halála előtt egy okmányt készíttetett, amelyben saját természetes fiának ismerte el, és elrendelte, hogy mindenkori örököse méltóképpen gondoskodjék róla. Amikor V. Károly meghalt, Don Juan maga is részt vett a három napig tartó pompás gyászszertartáson, noha nem tudta, hogy saját, vér szerinti édesapját temetik. Quixada csak ekkor tudatta II. Fülöppel, V. Károly törvényes fiával és trónutódjával, miszerint a fiú, akit évek óta nevel, neki féltestvére. 1559 nyarán aztán egy királyi vadászaton megtörtént az ünnepélyes bemutatás. Don Quixada egy lovon ülő, fekete ruhás nagyúr elé kísérte a fiút, s azt mondta neki: „Térdelj le, Don Juan, s csókolj kezet őfelségének!" II. Fülöp, a mindig ridegnek és érzéketlennek tűnő király, némi elérzékenyedéssel a hangjában megszólalt: „Tudod-e ifjú, ki volt az atyád?" Miután a gyermeknek fogalma sem volt erről, zavartan hallgatott. Ekkor Fülöp leszállott a lováról, megölelte, s ezt mondta: „V. Károly, az én uram és atyám volt a te apád is. Dicsőbb atyád nem lehetett volna, s én köteles vagyok téged fivéremül elismerni." A körülálló nemesurakhoz fordulva pedig így szólt: „Ismerjétek el és tiszteljétek ezt az ifjút, mint a császár természetes fiát és mint a király fivérét." Ezután Don Juan az udvarban élt, Fülöp 1568-ban főtengernagynak nevezte ki, s miként már szó esett róla, 1569-1570-ben ő verte le a granadai moriszkók lázadását.
A Szent Liga flottájának kiállítása mintegy évi 4 millió aranydukátot igényelt, ami olyan óriási összeg volt, hogy még a dúsgazdag Spanyolország, Velence és a pápai állam költségvetését is rendkívüli módon megterhelte. De ugyanilyen mértékben terhelte a török államháztartást is: az 1570-1573. évi tengeri hadjáratokat mind Spanyolországban, mind Törökországban bankcsődök követték. Egy gálya évi fenntartása ugyanannyiba került, mint a megépítése, vagyis 6000 aranydukátba. 1571-ben a Földközi-tengeren keresztény és török részről összesen mintegy 500-600 gálya hajózott, kb. 150-200 ezer embert, evezőst, tengerészt és katonát hordozva a fedélzetén. Ez a létszám a korabeli Európa legnagyobb városainak a lélekszámával vetekedett: maga Velence lakossága is alig haladta meg a 130 ezer főt. Tehát egy hatalmas város népességének megfelelő számú ember etetéséről-itatásáról, a kényszermunkát végző gályarabokon kívül a többi ember zsoldjáról és a harcosok felfegyverzéséről kellet gondoskodnia mindkét félnek.
A Liga flottájának gyülekezését 1571. szeptember elejére tűzték ki a Messinai-öbölben. A hajóhad legénységének kétharmada spanyol volt, a katonák több mint 90%-a gyalogos. A gyalogság feltűnően magas létszámát az akkori idők tengeri harcászati szokásai magyarázzák. A 16. században ugyanis még mindig az évezredes tengeri hadviselési hagyományt követték: még nem a 200 éve használatban lévő ágyúk tűzerejével igyekeztek eldönteni a küzdelmet, hanem az ellenség megcsáklyázott hajójának fedélzetére átugráló katonák kézitusájának eredményétől függött a csata végeredménye. A tüzérség csak előkészítette az összecsapást, lényegében „puhította" az ellenfelet, ezt követően az orrán hosszú, hegyes vaslemezekkel borított sarkantyúval ellátott gálya belefutott az ellenséges hajóba, abban nagy léket vágott, s a győzelem kivívása a gyalogság feladata volt a továbbiakban.
Don Juan de Austria 1571. július 18-án hagyta el Barcelona kikötőjét 47 gályával. Genovában csatlakozott hozzá a köztársaság 27 hadihajója, amelyeken a legfényesebb arisztokrata családok sarjai parancsnokoltak. Együtt hajóztak Nápolyba, ahol az ottani új spanyol alkirály, Granvella bíboros nyújtotta át Juannak a Szent Liga zászlaját, amely a keresztre feszített Krisztust ábrázolta. Végül 1571. augusztus 24-én elérték a kijelölt gyülekezőhelyet, Messinát. Don Juan azonnal indult volna Ciprusra, Famagusta felmentésére. Még nem értesült róla, hogy az erőd két és fél héttel korábban elesett, és Bragadino generális szörnyű kínhalált szenvedett. II. Fülöp parancsa azonban egyre késett. Fényes nevek szerepeltek a Szent Liga hajóhadának névsorában: Margit, németalföldi helytartónő fia, az ifjú pármai herceg, Alessandro Farnese, Gian Andrea Doria admirális, a genovai kikötő egy részét korábban borral feltöltető nagy Andrea Doria unokaöccse és még számos főrangú híresség. Az indulásra várók között a legnagyobb, örökéletű név azonban csak a zsoldlista végén szereplő altiszté, Miguel Cervantesé volt, a Don Quijote későbbi szerzőjéé. Egy modern kori történész joggal nevezte őt „a lepantói csata nagy Névtelen Katonájának."
Lipusz Zsolt – Kuruc.info
(Folytatjuk)
Kapcsolódó:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése