2013. szeptember 5., csütörtök

Kuruc.info: A törökellenes felszabadító háború és Buda visszafoglalása 1686-ban

Kuruc.info
Kuruc.info hírek // via fulltextrssfeed.com 
Build - Release - Deploy

Automate your build process. Integrates with 50+ Dev tools.
From our sponsors
A törökellenes felszabadító háború és Buda visszafoglalása 1686-ban
Sep 5th 2013, 15:23

Magyarország a 17. század végén immár 200 éve két világbirodalom összeütközésének színterévé vált, politikai-katonai értelemben ütközőzóna lett. A Habsburgok is, az oszmánok is itt védték birodalmuk belső területeit a másik támadásaival szemben. Mindkettőnek itt fulladtak ki az erői, s ezért a további, hiábavaló erőfeszítések helyett inkább felosztották Magyarország területét.

Zoom
Magyarország a török hódoltság korában

Több mint egy évszázados egyensúlyi helyzet jött létre, s ebből a patthelyzetből csak a 17. század végén nyílt kiút. Az erőknek ez a kiegyenlítődése, a kimozdíthatatlan katonai erőegyensúlyi helyzet minden kitörési kísérletet hosszú ideig eleve kudarcra ítélt (így az első nagy európai próbálkozást is az ország felszabadítására a tizenötéves háború idején, 1593 és 1606 között). Az egyensúlyi, status quo helyzetből eredő szétdaraboltság nemcsak politikai zsákutcát hozott, hanem tengernyi szenvedést és pusztulást is azáltal, hogy állandósította az ország területén a háborút.

Magyarország önerőből képtelen volt felszabadítani magát – sőt ezt megelőzően saját területi integritását megőrizni a törökkel szemben –, épp ezért vált 1526-ban a kialakuló közép-európai Habsburg Birodalom részévé. A reményeket fokozta, hogy I. Ferdinánd (1526-1564) bátyja az akkori világ leghatalmasabb ura volt V. Károly (1519-1556) személyében, lévén német-római császár és spanyol király (ebben a tisztségében I. Károlyként uralkodott már 1516 óta) egy személyben, s – a hatalmas közép- és dél amerikai gyarmati területeit is tekintve – ez óriási befolyást és gazdagságot biztosított neki, s miként már akkoriban mondták, irdatlan kiterjedésű birodalmában soha nem nyugodott le a nap. A „világ urát" azonban épp ebben az időben kötötték le a németországi reformáció okozta súlyos harcok (közismert, hogy ez Luther 1517-es wittenbergi fellépésével indult, amely aztán vallásilag megosztotta a birodalmat, és pusztító vallásháborúkat eredményezett), továbbá a mesés Újvilág, Eldorádó meghódításáért zajló ádáz küzdelmek, mi több, a francia uralkodókkal való két évszázados rivalizálás is épp ekkor kezdődött, amelyet lényegében majd csak a spanyol örökösödési háború (1701-1714) végén kötött utrechti béke zárt le.

Ezen túlmenően V. Károly a Földközi-tenger nyugati medencéjében az Oszmán Birodalommal is súlyos konfliktusba keveredett, sőt itt volt a török európai támadásának fő csapásiránya. Már utódja, II. Fülöp (1556-1598) idején végül a spanyolok vezette keresztény flotta előbb 1565-ben Máltánál, majd 1571-ben a görög partoknál, Lepantónál, Don Juan d'Austria vezetésével végzetes csapást mért az oszmán hajóhadra, így a Nyugat lényegében megmenekült a török fenyegetéstől. Ennek ellenére Fülöpnek újabb súlyos kihívások elé kellett néznie: 1566-ban fellázadt Spanyolország legértékesebb európai tartománya, Németalföld, majd – részben ezzel összefüggésben – Fülöp konfliktusba keveredett I. Erzsébet (1558-1603) Angliájával – noha itt a meghatározó ok a gyarmati osztozkodás volt –, mire a büszke, addig verhetetlen Nagy Armadát az angolok a vihar hathatós és épp jókor jött segítségével pokolra küldték 1588-ban. Voltaképpen ezzel az eseménnyel kezdődött Spanyolország hanyatlása, a 16. századi „aranykor" lassú elmúlása.

Ezekkel a történésekkel egy időben zajlott a franciák állandó nyugati támadása a Német-római Birodalom ellen a Rajnánál, illetve Itáliában, s ez arra kényszerítette Bécset is, hogy jelentős haderőt vonjon ki hazánk területéről a török elleni küzdelmekből. Tudniillik épp a 16-18. század folyamán folyt a leghevesebb versengés egyfelől a Habsburgok, másfelől a francia Valois-k, illetve a Bourbonok között a nyugat-európai hegemóniáért, ennek következtében – nem pedig holmi összeesküvéstől vezettetve – Magyarország sajnálatos módon egyfajta politikai légüres térben maradt, hiszen – miként már említettem – az osztrák Habsburgok számára is fontosabbak voltak a nyugati hadszínterek a Duna-völgynél. Mindennek tetejében 1618-1648 között összeurópai konfliktus robbant ki, az ún. harmincéves háború, a „17. század világháborúja", s ez végképp lehetetlenné tette belátható időn belül a Duna-völgyi török kérdés végleges rendezését. Igaz, hogy a fent említett körülményektől függetlenül az osztrák Habsburgok mind anyagiakban, mind a katonaságot tekintve – erejükhöz és a költségvetés helyzetéhez mérten – sokat áldoztak hazánk megvédésére.

Mindezek tükrében talán érthető, hogy a Nyugat és a Habsburg-ház nem valamiféle ordas, a magyarság elveszejtésére irányuló szándékból nem sietett a magyarság segítségére, hanem azért, mert olyan, számunkra fájdalmas és tragikus hatalmi konstelláció alakult ki Európa nyugati és déli felében 1492 után, hogy egyszerűen irreális ennek a gondolatnak még puszta felvetése is. Bármennyire is fájdalmas ez nekünk, magyaroknak, a mozgalmas korai újkorban, a felfedezések, vallásháborúk, a nagyhatalmi kártyák újraosztása korában a Kárpát-medence pusztán periférikus jelentőségű volt. S úgyszintén le kell számolnunk egy másik több évszázados illúzióval, nevezetesen azzal, hogy mi lettünk volna „Európa védőbástyája". Egyébiránt ez a toposz él a román, a szerb, a lengyel és az osztrák nemzettudatban is. Azonban a török Közép-Európában nem szándékozott áttörni Nyugat felé. Számára – miként már utaltam rá – a fő frontvonal a Mediterráneum nyugati felében, a spanyol Habsburgok érdekszférájában húzódott, továbbá a keleti, levantei kereskedelmi útvonalak feletti ellenőrzés megtartása volt az elsődleges oszmán politikai célkitűzés. Csak nemzetünk érdekeit szolgáljuk, ha globálisan tekintjük az egyetemes történelmi fejleményeket, s ezekhez igazodva, reálisan alkalmazkodva próbáljuk a helyes politikai cselekvés útját megtalálni és kijelölni nemzetünk számára a terméketlen, önáltató permanens nyavalygás helyett. Ugyanis kizárólag a könyörtelen történelmi tények illúziók és mítoszgyártások nélküli könyörtelen tudomásulvételével juthatunk előre, s ezzel cselekszünk nemzetünk javára, nem pedig ostoba és impotens összeesküvés-elméletek kiagyalásával.

Zoom
Török előkelőség és magyar katona (középkori metszet)

A fentebbi, magyar szemszögből sajnálatos és tragikus körülményekben változás csak a 17. század utolsó harmadában állott be az európai nagyhatalmak és az osztrák Habsburgok politikájában, amikor Bécsben felmérték, hogy számukra Nyugaton nem sok babér terem, mi több, a török kiűzésével, valamint a Kárpát-medence, sőt a Balkán megszerzésével egy óriási közép-európai birodalom urai lehetnek, amelynek egyúttal gazdasági adottságai is felmérhetetlenül gazdagok; ekkortól kezdtek I. Lipót (1657-1705) tanácsosai és diplomatái komolyabban a felszabadító háború gondolatával foglalkozni. Ugyanakkor a nyugat-európai nagyhatalmak – tengerentúli érdekeltségeik mellett – is szívesen látták volna már gazdasági-kereskedelmi megfontolásokból a török hatalom kiszorítását Európából, s hajlandónak mutatkoztak ezt a hatalmas vállalkozást pénzügyileg is finanszírozni. A pápaság pedig értelemszerűen mindig is e nagyszabású misszió legfőbb pártfogója volt.

A felszabadító hadjárat különös módon kezdődött: amikor 1683 júniusában, Bécs ostromára vonulóban Kara Musztafa nagyvezír mérhetetlen, legalább 150 ezer fős hada végighömpölygött a Dunántúlon, aligha sejtette bárki is Magyarországon, hogy ez a háború – igaz, másfél évtized elteltével – végre az ország felszabadításával fog végződni. A hadjárattal érte el a félhold legnagyobb magyarországi, sőt európai kiterjedését. A középső, hódoltsági területen kívül két vazallus fejedelme is volt a szultánnak: az egyik Apafi Mihály, az erdélyi állam létezésének másfél évszázados tapasztalatait összegezve kellő óvatossággal és lassúsággal szemlélte a fejleményeket, a másik, az ifjú Thököly Imre, a Felvidék újdonsült fejedelme – 1682-ben kapott a Portától Füleken koronát – viszont elébe ment a szultán óhajának, s ily módon a királyi Magyarország szinte egész területét fennhatósága alá vonhatta. A politikus, hadvezér – valamint nem mellesleg az első oratórium jellegű magyar zenemű, a Harmonia caelestis szerzője – Esterházy Pál nádor keserűen panaszolta I. Lipótnak: „Felséged a Dunán innen már csak Pozsony és Trencsén megyéket és Nyitrának részét bírja, a többi mind Thököly (akinek Éva nevű húga volt a felesége, ily módon sógorok voltak – L.Zs.) kezén van, a Dunán túl csak Sopron és Moson s részben Vas tartozik felségedhez, a többi veszendőbe ment."

A török előrenyomulása rendkívül gyors volt, IV. Mohamed szultán nagyvezíre szinte elsöpörte Veszprémet, Tatát, Pápát és Pannonhalmát, majd felgyújtotta Győr külvárosát. Bécsnél azonban kudarcot vallott Kara Musztafa: a várost felmentette két hadsereg: az egyiket korának egyik legzseniálisabb hadvezére, Lotharingiai Károly császári főparancsnok, a másikat a vitéz lengyel király, Sobieski János vezette, s ők az 1683. szeptember 12-én a Kahlenberg mellett vívott ütközetben döntő győzelmet arattak Kara Musztafa ármádiája felett. E hatalmas seregek azonnal megkezdték Magyarország felszabadítását, sőt 1683 októberében Párkánynál újabb súlyos vereséget mértek a törökre, ezt követően bevették Esztergomot. 1684 májusában pedig már Buda bevételére indultak a császáriak. Lotharingiai Károly előbb elfoglalta Pestet, majd Szentendrét. Ezt követően kezdődhetett meg júliusban Buda ostroma. A Habsburg-seregben 8 ezer magyar is harcolt. A kezdeti sikerek után azonban szeptemberben megérkezett a török felmentő sereg, és a zord időjárás, így 1684 novemberében fel kellett adni az ostromot és az elfoglalt városokat: megkezdődött a visszavonulás. Ennek ellenére diplomáciailag ez az év sem zárult sikertelenül: még 1684 márciusában XI. Ince pápa kezdeményezésére megalakult a Szent Liga a pápa, I. Lipót császár, Lengyelország és a Velencei Köztársaság törökellenes szövetsége (két évvel később I. Péter orosz cár is csatlakozott, igaz, ő a Fekete-tenger északi részén nyitott frontot a szultán ellen). Egyúttal XI. Ince azt is nagy diplomáciai sikerként könyvelhette el, hogy I. Lipót legnagyobb ellenfele, a francia XIV. Lajos, a napkirály 20 éves fegyverszünetet kötött a keleten harcoló Habsburgokkal. A következő évben viszont a hadszíntér is bővelkedett a dicső eseményekben. A keresztény koalíció seregei egyebek közt visszafoglalták Érsekújvárt, Szarvast és Szolnokot is.

Ilyen előzmények után került sor a magyar főváros elleni ismételt nagy próbálkozásra 1686-ban. A Buda visszavételére felsorakozott keresztény sereg 62 ezer császári katonából állt, ezt egészítette ki a 15 ezer főnyi magyar katonaság. Budát – vagy ahogyan a török lírai néven illette, Kizil Elmát (Piros Alma) – a hetvenéves Abdi Abdurrahman pasa védte 10 ezer főnyi seregével. Már az 1684. évi ostrom óta készült az újabb támadásra, ezért Konstantinápolyból hozatott hadmérnökök segítségével megerősítette a falakat és védműveket. Az ostrom előtt, mivel II. Miksa bajor választófejedelem hiúságból nem volt hajlandó alárendelt szerepet játszani a harcokban, Lotharingiai kettéválasztotta a sereget: maga Károly herceg mint főparancsnok 40 ezer fővel a vár északi oldalán, Miksa pedig a maradék 22 ezer fővel a Gellért-hegy déli lábánál vert tábort. Az ostrom 1686. június 18-án kezdődött a Víziváros ellen, amelyet egy hét alatt elfoglaltak. Az első részleges roham a vár ellen július 13-án északról indult, de sikertelenül végződött. Aztán 1686. július 22-én 800 tonna puskapor felrobbant a várban, amelynek következtében mintegy 150 méteres hosszon kiszakadt a várfalból egy szakasz. Abdurrahman azonban ezek után sem volt hajlandó tárgyalásokat kezdeni a kapitulációról. Ezért július 27-én megindult az első általános roham a vár ellen. Az ostromló keresztény seregek mindkét oldalon elfoglalták a külső védműveket, s így már előnyösebb pozícióból, a falakról támadhatták a második védvonalgyűrűt. Ennek hatására Abdurrahman pasa most már békét kért, de Lotharingiai Károly fővezér a Szent Liga engedélye nélkül nem akart tárgyalásokba bocsátkozni. 1686. augusztus 3-án inkább parancsot adott a második általános roham megindítására, amely viszont sikertelenül végződött, így megszűnt az a remény, hogy a török felmentő sereg megérkezése előtt sikerül elfoglalni Budát. Szulejmán nagyvezír – Kara Musztafa a bécsi kudarc miatt „selyemzsinórt" kapott IV. Mohamed szultántól – hadai ellen az ostromló császáriak sáncrendszer kiépítésével védekeztek, s augusztus 14-én egyetlen ütközetben megfutamították a támadókat. Szulejmán ezek után már csak erősítés bejuttatásával próbálkozott két alkalommal is, sikertelenül, s zilált serege élén tehetetlen szemlélője maradt a szeptember 3-án indított harmadik általános rohamnak. Ezúttal a keresztény ostromlók több ponton is betörtek a várba, s rövid úton elfojtották a védők ellenállását. A végső harcokban a 70 esztendős, hős Abdurrahman pasa vitézhez méltó módon, karddal a kezében esett el a mai Bécsi-kapu környékén. A harcok eredményeként 4 ezer holttest borította a vár utcáit és 6 ezer török került hadifogságba.

Buda visszavételének óriási stratégiai és lélektani jelentősége volt. A Magyar Királyság székvárosa 145 esztendő elteltével ismét a magyar király kezén volt. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a nagy felszabadító háború legfontosabb haditette Buda sikeres ostroma volt. Bár még hosszú harcok és súlyos megpróbáltatások vártak az ország népére, míg a háború befejeződött, de már a kortársak is érezték, hogy Buda visszavételével a török sorsa megpecsételődött. Feltétlenül meg kell említenünk, hogy a következő évben, 1687-ben a kiváló hadvezér, Lotharingiai Károly a második mohácsi csatában ismét fényes győzelmet aratott. Igaz, a helyszín nem pontosan egyezett az 1526. évivel, mivel az ütközet Nagyharsány és Siklós között zajlott le. Egyúttal azt is hangsúlyoznunk kell, hogy a sorozatos keresztény hadisikerek nyomán a volt hódoltság 1688-ra már csaknem megszűnt. S ekkor tragikus dolog történt, amely még 10 esztendővel elnyújtotta a háborút, s ennek velejárójaként meghosszabbította a magyar nép szenvedését. 1688 szeptemberében, félve a nagy rivális, a Habsburg I. Lipót birodalmának megerősödésétől (1688-ban már Nándorfehérvár is a kezén van!), XIV. Lajos (1643-1715) francia király, felrúgva a négy évvel korábban pápai közvetítéssel húsz esztendőre kötött fegyverszüneti megállapodást, nyugat felől támadást indított a Német-római Birodalom ellen, aminek következtében jelentős Habsburg-egységeket, ráadásul az elit hadtesteket kellett Magyarországról Lipótnak kivonnia, s a nyugati, rajnai frontra átcsoportosítania. Ismétlem: a francia támadás miatt tartott még a török elleni háború 10 évig, mert a bizonyos ellenzéki magyar főúri körök által a francia Bourbonok iránt oly nagy reményeket tápláló XIV. Lajos hátba támadta a Habsburgokat. A francia politikai gondolkodás számára ugyanis a magyarság mindenkor csupán I. Lipót gyengítésének eszköze volt, metaforikusan fogalmazva: Magyarország csak egy paraszt volt a nagy európai hatalmi-politikai játszma sakktábláján. Amint véget ért nyugaton a háború, a Habsburgok egy-kettőre végeztek is az oszmánokkal, s 1699-ben megkötötték a hazai török hódoltság végére véglegesen pontot tevő karlócai békét.

Összegezve: a törökök magyarországi uralma végső soron két, egymástól alapjaiban különböző, egymással nem keveredő és egymásra csak a felszínen ható társadalom, két távoli világ, két idegen civilizáció ideiglenes együttélése volt. Csak mint pusztító idegen uralomnak voltak az ország életére súlyosan ható következményei, de mélyebb, a magyar tradicionális társadalmi-kulturális rendet, az ország intézményeit szokásrendszerét és mentalitását alapjaiban, lényegileg, karakterisztikusan megváltoztató-torzító hatása – ellentétben a Balkánnal – nem volt a török hódoltság másfél évszázadának.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info

(Képek: Wikipédia)

You are receiving this email because you subscribed to this feed at blogtrottr.com.

If you no longer wish to receive these emails, you can unsubscribe from this feed, or manage all your subscriptions

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése