Lassan hegyeket lehetne alkotni a reklámokból, s ily módon jutna hegy még a lapos alföldre is. Csakhogy ezek a reklámok förtelmesek, és ami annál is szörnyűbb, hogy, bár mesteri elrendezéssel és burkoltan, de sokkal többet és mélyebben ártanak, mint azt az egyszerű ember gondolná.
Mint tudjuk, a gyógyszeripar és annak háttérhatalma teljes gőzerővel próbál, ha úgy tetszik, pszichés nyomást gyakorolni a társadalomra, és reklámokkal sugallja, hogy a magyar ember igenis keressen magán mindenáron betegséget, majd vegyen be minél több gyógyszert annak rendje és módja szerint.
Az még hagyján, hogy úgy tálalják ezekben a reklámokban a gyógyszereket, mintha valami nagyon ízletes és egészséges csodaszerek lennének, legkevesebb jelentőséget tulajdonítva és elhadarva a legfontosabbat, hogy a kockázat és mellékhatás tekintetében mit is tegyen a balga beteg, de emellett még a magyar nyelvből is csúfot űznek.
Előttem van az anya, amint iszonyú fejfájással küszködik, a főnöke sem hagyja őt békén, minden összegyűl, majd a lánya szól rá valahonnan egy internetkapcsolatról, hogy „anyaaa miért nem engedsz el a bulibaaaa???" - és mindezt oly sipító, éneklő hangon, olyan borzalmasan felfelé ívelő hanglejtéssel, hogy még az ember lelkének a füle is belefájdul. Mindebből természetesen az következik, hogy az olyan ifjú, aki erre valamennyire is kapható, természetesen ezt utánozni fogja, „manapság ez a menő" címszóval. Felmerül bennem, hogy hol van ilyenkor a minőségi, a nyelvhelyességi ellenőrzés. Hol vannak a magyar nyelv magas szakértői?
A valós cenzúra, amely azt mondaná keményen, hogy így nem játszunk az anyanyelvünkkel, és még a halovány árnyéka sem merülhet fel annak, hogy ne a helyes hanglejtéssel, megfelelő szóhasználattal és nyelvi kifejezésekkel élve szerkesszünk egy magyarul elhangzó reklámszöveget. És ez az apró, jelentéktelennek tűnő bámulatos csel is, bármennyire hihetetlen, de szándékos. Szándékosan szegényíti le fokozatosan a magyar nyelvet.
Mert szelíden csengő anyanyelvünk így veszíti el szépségét, varázsát, szókincsének végtelen gazdagságát, azt a tulajdonságát, hogy oly módon lehet színvonalasan játszadozni anyanyelvünk szavaival, mint a varázslatos gyöngyökkel, és hogy minden egyes helyes taglejtéssel kimondott szavunknak óriási és egyedi értéke van.
De mondok mást. Jámbor fiatalok cipekednek, költözködnek, olyannyira, hogy folyik a verejték róluk, mialatt megjelenik az öreg, gonosz és irigy leendő szomszédasszony, aki csupa rosszindulattal óva inti őket, hogy bizony-bizony jobb félni, mint megijedni a kölcsönöktől, ámde az életerős fiatalok játszi könnyedséggel megfelelnek neki, és igenis, csak azért is ők bátran belemennek a lakáskölcsönbe. Úgyszintén mesterien szerkesztett agyafúrt reklám.
Lelki játék, ez teljesen világos. Hajdanán az idős, tapasztalt emberre felnézett egy fiatal, tanácsot kért tőle, és hallgatott rá, tanult tőle és adott a szavaira, manapság hetykén lerázza magáról, érzékelteti vele, hogy nincs súlya szavának, és egyáltalán nem kíváncsi a véleményére.
A másik sántító oldala ennek a „jópofa" reklámnak, hogy kormányunk a bankok feltételeinek szigorítását hangoztatja, valahányszor csak alkalma van rá. Ehhez képest ugyanúgy belerángatják a népet mindenféle forint alapú hitelekbe, mint ezelőtt néhány évvel a baloldali kormány a devizahitelbe. Egyik kutya, másik eb. Vagy ha az devizahitel volt, ezt nevezhetjük nemzeti hitelnek. Egykutya, mert ennek hatására megnyomorítja magát meggondolatlanul az ember.
Aztán nemrégen megjelent egy újabb reklám, amely könnyedén telefonálgató fiatalokat, középkorúakat, gyerekeket, időseket mutat be, akik egytől egyik úgy válaszolnak a telefoncsengetésre, hogy „molló". Milyen vidám, frappáns és ötletes, ugye? Minek is használnánk a klasszikus „halló", vagy éppenséggel „igen, tessék" szavainkat egy telefonbeszélgetés megkezdéséhez, amikor itt van ez a csodálatosan modern „molló", amit kihagyhatatlanul használni lehet? Balga ember az, aki még mindig az elavult hallót használja, nemde?
Az a legnagyobb baj, hogy ezek az árnyalati, jelentéktelennek tűnő dolgok szépen, lassan, észrevétlenül süllyesztik a szellemi, az erkölcsi, de még az anyagi értékrendet is. Mert ily módon válik kezes báránnyá a magyar társadalom, amelynek hátán aztán teljes magabiztossággal lehet vágni a fát.
És jut eszembe, mi van akkor, hogyha a molló vezérigazgató úr valóban megvesztegette a horvát volt miniszterelnököt? Akkor rögtön ott a kérdés, hogy esetleg itthon kit és mennyivel vesztegethetett meg? És mit takar az itthoni kijelentés, hogy „európai módon" kell kezelni ezt az ügyet? Ugye csak nem vesztegetéssel?
Előttem van azonban egy kép, amelyet nem tudok elhallgatni. Mondjuk amint a molló vezérigazgató úr éppen felhívja zárkájából telefonon a szintén zárkájukban ücsörgő kormányunk tagjait, a következőképpen: „Molló, nálatok mi volt a mai menü? És a válasz: Molló, ugyanaz, mint nálatok. Vízben áztatott kenyér. Abból is egyetlen szelet.
Most már csak egy kérdés maradt: megérjük valamikor mindezt? Adja Isten.
Kovács Sándor
Hódmezővásárhely, 2013. Őszhó 3.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése