A második világháborús német technika nagyon nagy érdeklődésre tart számot, viszont amiről az emberek nagy része nem tud, az az, hogy a Wehrmacht szárazföldi ágához, a Heerhez hasonlóan a Luftwaffét sem pusztán a technológia, hanem sokkal inkább a harcmodor tette hatékonnyá.
Ez azért lényeges, mert amikor sokan a szövetséges gépek fölényét bizonyítják, nem ismerik, hogy milyen harcmodorral vetették be a különböző géptípusokat, és ennek tükrében általában azt sem tudják, hogy milyen jellemzőket kell figyelni. Erről bátorkodtam írni egy kis bevezetést figyelemfelkeltés gyanánt.
A Luftwaffe és a szövetségesek formációi közötti különbségek, ezek jelentősége
A háború korai szakaszában az egyik jelentős eltérés a szövetséges, a német és a szovjet vadászalakulatok között a repülés közbeni formációkban rejlett. A szövetséges és a szovjet alakulatok tipikusan szoros, merev formációkban repültek. Ennek eredményeként a szövetséges pilóták figyelmének a nagy részét a formációban repülés kötötte le, és kevés figyelmet fordíthattak a környezetük megfigyelésére. Ezek a merev formációk ennek következtében gyakran azért szenvedtek súlyos veszteségeket, mert szimplán nem látták meg a rájuk támadó gépeket.
Szövetséges formáció a háború korai szakaszában |
Ezzel szemben a Luftwaffe vadászalakulatai laza formációkban, egymás között nagy helyet hagyva repültek. Ez jelentős előnyhöz juttatta őket, mivel így a figyelmüket az ellenfél észrevételére összpontosítattak, aminek következtében az esetek többségében ők vették előbb észre az ellenfeleiket, és mire az ellenfél észrevette őket, addigra már előnyös pozícióba kerültek, sőt, sokszor teljesen meglepték az ellenfeleiket. A laza formációk másik előnye az volt, hogy harc közben is hatékonyabbak voltak, mivel így arra összpontosíthattak a pilóták, hogy a körülöttük lévő helyzetet tartsák figyelemmel, és kihasználják a gép képességeit.
Német formáció |
Korai évek: A 109-es vertikális harcmodor és a Freijagd
A lazább formációk mellett a másik terület, ami évén a Luftwaffe vadászalakulatai hatékonyabbak voltak, az az, hogy az általuk alkalmazott harcmodort a gépeik és ellenséges gépek közötti technikai különbségek számukra előnyös kihasználásának megfelelően alakították ki, így az ellenfelek által alkalmazott horizontális harcmodor helyett a saját gépeik előnyeit kihasználó vertikális harcmodorral küzdöttek.
A világháború egyik leghatékonyabb gépének, a Me109-esnek az előnye a háború korai szakaszában ugyanis az volt, hogy gyorsabban emelkedett, és nagyobb volt a csúcsmagassága, mint a rivális típusoknak. A továbbfejlesztések révén a háború végéig a leggyorsabban emelkedő gépek között maradt. Ezt úgy használták ki, hogy nem horizontális fordulóharcot vívtak az ellenféllel, hanem nagy magasságban léptek be a légtérbe, és zuhanó támadások, majd lendületből visszaemelkedések sorozatával tizedelték meg az ellenfeleket. Ez azért volt nagyon hatékony harcmodor, mert ha egy gép felette van az ellenfelének, nagyobb a csúcsmagassága és gyorsabban emelkedik, akkor folyamatosan a másik fölött maradhat, és a lassabban emelkedő gép nem tudja fordulóharcra kényszeríteni. Ezzel szemben a 109-esekkel biztonságos magasságban az ellenfél fölött körözve kiválaszthatták az ideális célpontokat, zuhanással a helyzeti fölényüket sebességgé alakítva gyorsan utolérték azt, majd egy gyors támadás után a zuhanásban felgyülemlett mozgási energiával lendületből visszaemelkedtek. A fentiek következtében két támadás között biztonságosan az ellenfél felett köröztek, a támadás során pedig a nagy sebesség miatt nem tudott az ellenfél tüzelési pozícióba kerülni.
A 109-essel még a háború végén megjelent P-51-es Mustanggal is fel lehetett venni a harcot. A Mustang ugyan vízszintes repülésben gyorsabb volt, a 109-es viszont gyorsabban emelkedett, aminek következtében a háború folyamán végig sikeresnek bizonyuló taktikáikat ugyanúgy alkalmazhatták az amerikai gép ellen. A világháború folyamán a messze legtöbb légi győzelmet nem véletlenül a német mesterpilóták aratták, ugyanis a 109-essel a magassági harcmodor alkalmazásával folyamatosan lehetetlen helyzetbe hozhatták az ellenfeleiket, amivel a horizontális harcra optimalizált gépek előnyös tulajdonságait gyakorlatilag kiiktatták.
A fentiekről amúgy itt egy dokumentumfilm is, aki ért angolul, annak ajánlott:
A vertikális harcmodor és gépeik jelentette kombináció által jelentett előnyt tovább fokozták a Freijagd (szabad vadászat) nevű taktikával.
A Freijagd lényeg az volt, hogy a vadászgépek egy része nem a fő támadócsoporttal, hanem a bombázóktól függetlenül repülve, messze a főerők előtt repült be, aminek következtében a bombázók elfogására indított vadász csoportokat még az emelkedési és az összpontosítási fázisban elcsípték. Ez azért volt nagyon hatékony, mert így a vertikális harcmodor számára kedvező pozícióból, magassági fölényből kezdték a harcot, nem pedig a bombázók repülési magasságához és sebességéhez voltak kötve, és nem hagyták meg az elfogóvadászoknak a lehetőséget, hogy kedvezőbb pozícióból (nagyobb magasságból) kezdhessék a harcot. A Freijagd másik hozadéka az volt, ez által belecsaptak az ellenség összpontosításába, így az nem tudott nagy erőket összevonni a több száz bombázóval és kísérővadásszal berepülő fő támadóerő ellen, a kis csoportokban beérkező egységek pedig nem tudták megállítani a támadásokat.
A fentiek révén a Luftwaffe vadászai az angliai légi csatában átlagosan 1.4 angol vadászgépet lőttek le 1 elvesztett 109-esre, emellett a Luftwaffe átlagos napi vesztesége 5% alatt volt (a bevetett gépek arányában). Viszont mivel az angol pilóták saját terület felett ugrottak ki, és a bevethető vadászerőt tekintve mindkét oldalon a rendelkezésre álló pilóták száma volt a szűk keresztmetszet, ezért a csata mégis olyan anyagcsatává vált, amit a Jagdfliegerek nem nyerhettek meg, mivel ők minden Anglia feletti pilótát végleg elvesztettek, így a végleges pilótaveszteségeket tekintve 2-szer gyorsabban vesztették a pilótákat.
 
Mig-3-as vadászgép: a fenti gép mellett a Barbarossa előtt kezdték gyártani a Yak-1 és a Lagg-3-as vadászgépeket is. A német invázió kezdetén a szovjet légierő több korszerű vadászgéppel rendelkezett, mint a Luftwaffe, de ezeket mégsem tudták kihasználni |
A német vadászalakulatok hatékonyságát jól mutatja, hogy a Barbarossa hadművelet kezdetén a Luftwaffe összesen 750-nél kevesebb vadászgéppel rendelkezett, szemben több mint 7 ezer szovjet vadászgéppel. Csak mivel a szovjet gépeket alacsony magasságú fordulóharcra tervezték, aminek következtében gyengén emelkedtek, és alacsony volt a csúcsmagasságuk, ezért a Luftwaffe vadászalakulatai a 109-esekkel könnyen kiemelkedtek, majd megtizedelték a szovjet gépeket. A Barbarossa alatt a 109-esek 7500 szovjet gépet lőttek le, miközben maguk kevesebb mint 400 gépet vesztettek.
Az angliai csata póttartály-kérdéséhez:
Sokan azt állítják, hogy a németek nem használtak póttartályokat az angliai csata idején, sokan azt, hogy igen. Valójában mindkét fél állításának van valóságalapja, ugyanis a csata kezdeti szakaszában, amikor a harc júliusban még az Anglia és Franciaország közötti Csatorna felett folyt, akkor a 109-esekre még nem tettek póttartályt, mert akkor még nem volt probléma a hatósugár. A hatósugár azután vált problémává, hogy a Luftwaffe kiterjesztette a hadműveleteket Dél-Angliára, így augusztus folyamán a 109-eseket ellátták utólagosan felszerelhető ETC300 póttartály-adapterekkel, amelyekkel már a London feletti bevetések során sem volt probléma a levegőben eltölthető idő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése