Szegény, szegény Willy, szegény Daisy! Bolyongásuknak nem akar vége szakadni. Brüsszelből jöttek ők, békére, nyugalomra vágyva, fájdalom, mindhiába. Talán tíz esztendeje annak, hogy elhagyták otthonukat, s idejöttek Magyarországra. A jó ég a megmondhatója, miért pont ide. Először Zala megye egyik falujába költöztek. Szép falu, jó falu, ám megbocsáthatatlan hibája mutatkozott. Erre nem számítottak. Valaki folyton fát vágott, s ez még nem elég, téli hajnalokon, munkába indulta előtt járatta kocsija motorját, hogy bemelegedjen. Bizony, bizony.
Nem is bírták soká, nekiindultak felkutatására csöndesebb tájéknak. Addig-addig keresgéltek, mígnem nyomára bukkantak egy piciny falunak. Vörös színű faház pompázott az elején, előtte mező, szemközt akácos halom, kukoricaföld, mögötte zsombékos, csöndes, sötétzöld égerekkel, lábuknál törékeny, sárga íriszek nyújtóznak, őzek dajkálják apró gidáikat. Mellette üres porta feszülettel, amit azért ki lehet bírni, ha az ember nem néz oda.
Aztán egy ház, hallgatag, mert lakatlan, az öreg néne nem sokkal odaköltöztük után, talán, hogy ne zavarja őket, kötelességtudóan elhalálozott. Minden rendben volt tehát.
Aztán beütött a ménkű. Ez a bizonyos ménkű bennünk, kettőnkben öltött testet. Bár a világra se jöttünk volna, sóhajtják manapság, de sajnos későn. Ami történt, megtörtént, már nincs mit tenni. Visszamenni Brüsszelbe, vagy ha nem is oda, vissza Belgiumba, ahonnan menekültek volt, mikor még bizakodva tekintettek a jövőbe.
Meglehet, mi is menekültünk, az egyre betegebb Budapestről, amelyen, mint lassan ölő méreg, úrrá lett a bénító, idegen szellem, a másoké, akiket gyanútlanul magunkhoz engedtünk.
Már itt voltunk, amikor intett bennünket egy illető: abban a házban nem lehet lakni, szólott, s igaza volt. A figyelmeztetés mögött nem jószándék, hanem anyagi érdek lapult, de a jóslat csaknem megvalósult. Két borzalmas év várt ránk. Túléltük.
S most Willy és Daisy házának kerítésén ott a kifüggesztett tábla: eladó. A dolgot rábízták valakire, s ez a valaki magyarul nem áll szóba senki emberfiával. Elvégre nem kerülhet alattvaló kezébe egy kóser otthon, bárha magyar föld tartja a hátán, magyar kéz építette, akkor sem.
Való igaz, lármásak vagyunk. Zajaink az élet neszei, szerintem otthonosak, s épp ezért kellemesek a fülnek. Mármint a magyarénak. Mik hát ezek? Edénycsörömpölés, a kút nyikorgása. Csattan a tuskón a lezuhanó fejsze, reccsen a fa, zümmög fűrész, már ez is nehezen tűrhető, de megtetejezi mindezt, ami kibírhatatlan: ugat a kutya.
Őrület. Hol egyikük, hol másikuk ordít reá: shut up! (Kuss!)
Szóltunk, ugyan ne bíbelődjenek az idomítással, ez a kutya csak magyarul ért, azért, mert itt nemzették, itt született, itt dajkáltuk kölyökként, s ez számára az egész világ, méghozzá gyönyörű, illatokkal teljes, máskor olyan szagokkal terhes, amelyek ellenállhatatlanok, addig kell ugatni, amíg teljesen el nem oszlik, s még egy kicsit, ráadásként. Nincs mese: ugatni muszáj.
Magam sem gondolnám másképp.
Lássuk, milyen mindez a mi szemünkben.
Dolgozni kell. Egész nap. Vízhordás, favágás, tűzrakás, ásás, ültetés, palántázás, gyomlálás, kapálás, kaszálás, sütés-főzés, mosogatás, mosás, takarítás, befőzés, savanyúságkészítés, szüretelés, krumpliszedés, vajköpülés, túrócsinálás, kenyérdagasztás, diószedés, menetelés. Utóbbi szerves része az életünknek, ahogy Sanya, a villanyszerelő mondta, amikor azt kérdezte valaki: mit csináltok ti álló nap, hogy sosincs nyugtod? Megtudod, ha nagyon akarod, felelt Sanya. Neked nem kell tenned semmit, elég, ha jössz utánam. No, igen.
Sosincs kész semmi, soha nem ér véget egyetlen dolog sem. Ahogy elvégzed az egyiket, máris nyomában kóricál a másik, és vinnyog a következő. Mindenre sor kerül, és minden kezdődik elölről.
Jó ez. Miközben hullott almát farigcsálok, hallgatom a langyos szélben lehulló levelek suhogását, a visszatérő cinkék csivitelése mellett a szarvasok bőgését. Egy-egy ragadozómadár vitorlázik fölöttem vijjogva, a tücskök nappal még vígan ciripelnek, de ahogy hidegednek az esték, egyre bágyadnak a kis páncélos lovagok is, ha volt megnyert tücsökkisasszony, jó, ha nem, már őszi ködökké párállanak a szerelmi remények.
Nem ülök egy irodában neonfényben, nem hordok szórólapot ócska vackok megvásárlására buzdítót, nem nyomogatom a pénztárgombot, és nem pucolok lábmosót tíz órán keresztül. A munkámnak mégis értelme van, akár a szabad levegőn, akár benn a házban, ahol nincs semmi divatos.
Az ágyon írásos párnák, bolhapiacon föllelt, lenből kézzel szövött terítő, a fürdőszobában kendervászon törölköző. Az ablakban csupor tetején ómama csipkéje fedőnek, benne édes tej, a szekrényekben illatos füvek, ahogy a padláslépcső szögein is: levendula, zsálya, rozmaring. Üvegekben lestyán, bazsalikom, kapor, kakukkfű. Lopótökben, kiskaskában komló, zsákban dió, mogyoró. A kökényért, csipkebogyóért már egy kicsit messzebb kell menni, s visszatérvén olyan az ember, mintha sündisznók záporoztak volna rá, a hajunk tüskéktől tépett, ráfogjuk, hogy ez most a menő, bozótszabta, szélfútta fazon.
Itt nem vész kárba semmi. Az almából lekvár, süteménybe való reszelék, almalé lesz, a héjából, csutkájából ecet erjed, a végképp használhatatlan pedig visszatér a földbe, bölcsőül jövendő csíráknak. A kályhából kikotort hamu forró vízzel nyakon loccsantva mosogatásra, mosásra szolgál, a fölösleget visszaszármaztatjuk a növényeknek táplálék gyanánt. Az eső a csatorna vízlopóján hordóba csurog, olyan lágy hogy kicsúszik az edény a markomból, ha mosogatok vele. A fűrészpor a kitaposott útra kerül, puha a lábnak és öntörvényű csúszásgátló. A kertben rózsa virít, s Bözsi néni virágja olyan, mint egy lila tűzijáték, másika meg rózsaszín tombolás. Ambrózia is tenyész, abból nincs sok, csak amennyi téli estéken teához elegendő. Lehetne több is, de akkor megbüntetnének, mert elterjesztették, hogy öl, butít és nyomorba dönt. Holott nincs benne egy szemernyi bűn sem, a parlagon hagyott földeket megvédi a kiszáradástól. Gyógynövény.
Szemét is alig akad. Szinte csak a kötelezően megvásárolt műanyag zacskó és társai, amelyek nélkül a kenyeres nem mer kiszolgálni, mert fejét veszi a Köjál, vagy tudom is én, hogy becézi manapság magát.
Szóval ilyen itt.
Más is akad, muzsika a templomban, képek a volt iskola falán, lepucolt, kijavított, újjászületett feszületek, mert ez a csöpp falu már-már szunnyadni kezdett, mint hófúvásban az eltévedt vándor. Nem szabad elaludnia, föl kell rázni, akarja is, csak gyönge a lélek ebben az őrületes hidegben, ebben a szeretet nélküli üres fagyban, amely a pénz hideg és közönyös leheletéből gomolyog elő.
Amely azt suttogja: egyszer élsz. Megszülettél és meghalsz. Ami utadba akad, használd ki, élvezd! Ha mást letarolsz vele? Hát Istenem. A nyeszlettek, érzelgősök hulljanak. Daisy és Willy elhitték. Nem veszik észre, hogy amikor a kutya ugat, az egy más tartomány. A hangja áthatol a falaikon. Ők, ha megpróbálnák ugyanezt, púp nőne a homlokukon. Nem tűnik föl, hogy a denevér vacsorája számukra elérhetetlen, mert fülük süket az ultrahangokra. Nézik a televíziót, és nem tűnődnek el azon, hogy miért nem tévednek el az elektromos jelek az ilyen-olyan sugárzások miriádjaival telített légkörben.
Azt hiszik talán, ha kikapcsolják a tévét, megszűnt az adás? Számukra igen, mert vevőkészüléküket üzemen kívül helyezték. Nem ismerték fel, hogy az ember is ilyesfajta, s mindenkinek az a valósága, amelyik rezgésszámra, hullámhosszra állítja be magát. Alacsony rezgés, nagy hullámhossz, anyag, pénz, közömbösség, önzés. A másik élete zavaró tényező. El kell hát határolnia magát, amennyire csak lehet. Tán épp ezért borították be zöld műanyaggal a kerítést. Szeretik magukat karanténban tudni. Dolgozniok nem kell, régebben még előfordult, hogy Willy kirázott egy fehér asztalterítőt. Ebből tudtam, hogy saját kezűleg vágtak fel valami pászkát, de ha azt nem is, mégis maguk főzték meg a teát, reszeltek sajtot, vagy mit tudom én, mit csináltak. Hosszú ideje felhagytak ezzel is, étterem, kávéház, fagylaltozó. Telik a nyugdíjból. Mosogasson más.
Ha én zajongok, szőnyeget püfölök, az ő életüket keserítem. Eszükbe sem jut, milyen Magyarországon a léc alatt élni. A lécet az okosok létminimumnak híjják, de nem az elnevezés a fontos. Az a fontos, hogy hálás szívvel, másoknak is jót akarva élsz-e, vagy nem. A boldogság egy a teljességgel, vagyis a félelemnek, amely hiányos egész, nincs helye benne. Félni a nyugalom elvesztésétől annyi, mint örökös idegességben élni. Rettegni a haláltól nem más, mint hinni az élet egyszeri és megismételhetetlen voltában, s tökéletesen megfeledkezni arról, hogy nincs egyéb, mint lecke és feladat. Aki nem tanulja meg most, annak föladják még egyszer, eladdig, míg sikeres a vizsga. Amikor már nem zengő érc vagy pengő cimbalom, eljött az ő ideje a jóra. Azzal is tudni kell helyesen élni.
Az élet szép annak, aki maga is az. A csúnyának sosem. A más kárára élőnek az, hogy egyszer majd ő szenved kárt. És nem tudja, miért.
A boldogság nem kezesbárány és nem hűséges belga eb, nem jön parancsra lábhoz.
Ne mondd többé: shut up! Még a kutyának se!
Azt mondom: Dontvörribíhepi. Mert én sem tudok angolul.
Isten veletek Daisy és Willy, világosítsa meg elméteket a Nap fénye, ne takarjátok el a fejetek búbját, mert ott lép testetekbe Isten, ha ti is úgy akarjátok.
Nem kötelező, de nagyon ajánlom.
Kucsera Zsuzsa
