Először csak a barátainak beszerzett drogra tette rá a hasznot, de a könnyű pénz hamar magával ragadta. A hétvégi „melóval" könnyedén megkeresett annyit, mint máskor a fárasztó munkával egy egész hónapban. Mikor beindult a bolt, már nem csak a diszkókban árult, hanem házhoz is ment, mint a pizzafutár. A Zaol interjúja.
– Kegyetlen az élet – mondta András, aki arra kért, ne írjam le még a valódi keresztnevét sem. Miközben nekifogott, hogy elmesélje az elmúlt egy évtizede történetét, kikötötte: nevét, arcát ugyan nem vállalja, de a vele történteket úgy meséli el, ahogy azok valóban megtörténtek. Tanuljon mindenki az esetéből, gyerek és szülő egyaránt.
– Teljesen átlagos fiatal voltam, húszévesen alig vártam, hogy véget érjen a hét, és induljon a buli, a szombati diszkók állandó vendége voltam. A kamaszévek elmúltával szinte mindenkit ismertem, aki számít a zalai éjszakai életben. A kábítószer-fogyasztás ezidőtájt, az új évezred küszöbén érte el Zalában is első csúcspontját. A legkedveltebb szerek a fű és a partidrogok voltak, elsősorban az utóbbiak keltették fel az érdeklődésemet, hiszen egy egész hétvégét át tudtam velük bulizni. Addigra már ismertem annyira az éjszakai élet viszonyait, hogy mindig tudtam, hol, kinél kell ezeket keresnem. A keményebb dolgokkal, heroinnal és kokainnal sosem foglalkoztam, hiszen eléggé sok filmet láthatott már akkortájt is az ember, hogy ezek a szerek hogyan vágják szét az ember életét.
– Miért, a partidrogok nem? Azokra nem lehet rászokni? – tettem fel a kérdést Andrásnak, aki maga elé révedt, mintha ott keresné a választ, és hosszan bámulta a padlót, mielőtt felelt volna.
– De. Ma már tudom, hogy tulajdonképpen minden drogra rászokik az ember, a rendszeres fogyasztás esetén a függőség mindenképpen kialakul, mint az alkohol vagy a cigi esetében. Csak a drogoknál más a helyzet, nemhiába tiltja a törvény... Azonban 10 évvel ezelőtt, huszonévesen még nem gondolkoztam ezen, jól éreztem magam a hétvégéken a szerekkel. Azzal nyugtattam magam, hogy ez nem "hernyó" – utalt a heroinra. – Aztán, mivel nekem a kétezres évek legelején már nem volt hétvége "gyors" nélkül, a hasonlóan bulizós haverok és barátok mindig nekem szóltak, hogy hozzak már nekik is. Kezdetben csak "bevásároltam hétvégére" a társaságnak, aztán pörgés ezerrel. Később azonban figyelni kezdtem az éjszakák sötétjében megkötött drogüzleteket, és arra jutottam: miért melózom kevés pénzért, mikor akár kereskedhetnék ezzel is?
– Hogyan lettél "kereskedő"? – kérdeztem.
– Egyszerűbben, mint gondolnád: akkor már majd egy éve ugyanattól az embertől vettem az anyagot, a kapcsolatunk szinte baráti volt. Megkérdeztem tőle, hogy nem adna el nekem nagyobb tételben, de olcsóbban? A szabályokat addigra már tudtam, valamiféle bizalom is kialakult kettőnk között, így ráállt a dologra. Tehát tulajdonképpen a dílere lettem. Gondolkoztam azon is, hogy magamnak kellene Pestről beszerezni még olcsóbban a drogokat, de igazából nem akartam lecserélni az elosztóm, aki – mivel neki is árultam – védelmet tudott nyújtani. Ugyanis az utcának is megvannak a "vámszedői", mind Egerszegen mind pedig Kanizsán. Keszthelyen és a diszkókban pedig egy ajkai kidobó csapat az úr. Az utcai árusítást nem úgy kell elképzelni, mint egy vattacukorárust. Aki az utcán árul, az megrendelésre, lakásra viszi a drogot, akárcsak egy pizzafutár. Itt jóval kisebb a lebukás veszélye, hiszen mindig csak egy-két adag van nálad... Akinek nincs meg a kellő hátországa, az pedig nem árulhat. Sehol. Megverik, leszúrják, de nem ritka az sem, hogy feldobják a zsaruknak. Szóval egy dílernek mindig kell védelem. Vannak olyan nagymenők a megyében, akik csak az "adóztatásból", a "vámolásból" élnek. Az árak? Akkortájt ötezer forintból jól érezhetted magad egész éjszaka. Ja, azt mindenképpen írd le, hogy gyerekeknek soha nem árultam!
– Miért, mindig elkérted a személyit? – kérdeztem vissza, mire riportalanyom zavartan terelte másra a témát.
– Egyszer mindenkinek fizetnie kell... Novemberi, hideg, szombat este volt, a kétezres évek közepén jártunk. Zalaegerszegen voltam az elosztómnál, majd Keszthelyre igyekeztem. Hévíz környékén közúti ellenőrzésbe futottam, de nem gondoltam semmi rosszra. A "gyors" a kesztyűtartóban volt, egy szemüvegtokban. Igazoltatás, nyissam ki a csomagtartót, mutassam a kesztyűtartót. Ekkor kezdtem gyanakodni. A rendőr egyből a szemüvegtokhoz nyúlt, és kinyitotta... Kattant a bilincs a kezemen, majd bevittek Keszthelyre, onnan Egerszegre. Ekkor már biztos voltam benne, hogy feldobott valaki. Ugyanis nem sokan, de egy-két ember tudta, hogy hova szoktam rejteni az anyagot. Én nem dobtam fel senkit, bár ajánlottak alkut. Néhány hónapot előzetesben töltöttem, aztán kiengedtek. Végig azzal védekeztem, hogy csak saját fogyasztásra... Mivel magam is drogfogyasztó voltam, a vérvizsgálat ezt erősítette. Akkoriban volt egy nagy elfogás-sorozat, így, mire kijöttem, már az elosztóm is benn volt, tőlem meg kezdtek elhúzódni az addigi barátok, újrarendeződött a piac is. Mivel valamiből élnem kellett, kénytelen voltam visszatérni a tanult szakmámhoz. Talán ez volt a szerencsém: sikerült Ausztriába mennem melózni, és megismerkedtem a párommal is, aki akkortájt szintén kint dolgozott. Szerettük, szeretjük egymást, így jött a gyerek, na meg a tárgyalás is. Nem voltam nagy hal, és addig még nem voltam büntetve sem, így talán ennek is köszönhető, hogy egy kemény felfüggesztettel megúsztam. Azóta élem az "átlagos" emberek átlagos életét, és imádom – meg persze egyre jobban féltem – a lányomat, a családomat.
Miközben elköszöntünk egymástól, megértően néztem rá: úgy hiszem, hogy "izgalmas" időszakoknak néz majd elébe, ha egyszer – mint a fiatalok általában – a "szeme fénye" is beleveti magát az éjszakába...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése