Az erdélyi Nagyenyeden 2013. október 18-19-én egy román iskolában, amely a tömeggyilkos Axente Sever nevét viseli, az iskola fennállásának 40. évfordulója alkalmából hatalmas csinnadrattával és egyházi szertartással emlékeznek meg a "nagy román forradalmár prefektusról", aki mellesleg a szabadcsapataival 1849. január 8-11. között kb. 800 polgári személyt gyilkoltatott le.
40 éve alakult meg a nagyenyedi Axente Sever iskola
Pénteken és szombaton a nagyenyedi Axente Sever iskolában rendezvénysorozatot tartanak, amelynek a célja az iskola 40 éves fennállásának a megünneplése. A rendezvényen részt vesznek a helyi és megyei hivatalos személyek, volt tanárok, diákok, szülők és helyi pedagógusok - jelezte Felicia Munteanu tanárnő.
Az ünnepség első napján 13:00-kor koszorúzás lesz az 1848-49-es nagy forradalmár prefektus, az iskola patrónusa: Axente Sever helyi mellszobránál, valamint egy sor kerül egy konferenciára is az Astra egyesület rendezésében. A második napon 10:00 órakor lelepleznek egy emléktáblát, ezt egyházi ceremónia követi, majd a nemzedékek találkozójának lehetünk tanúi. Az eseménysorozatot az iskola diákjai által létrehozott művészi program, valamint a sport- és kulturális-művészeti programokban részt vevő diákok díjazása zárja.
Nos, lássuk, ki volt ez a "nagy forradalmár prefektus" - egyben újabb adalék azok számára, akik nem értették,
miért zavarja a magyarokat március 15-én az oláh lobogó:
Csávossy György: Nagyenyedi mementó
Nem könnyű feladat 2006-ban, jó másfél évszázaddal, egész pontosan 157 évvel az események után Enyed pusztulásáról megemlékezni. 1849. január 8-a és ezt követően 9–11-e Enyed gyásznapjai, azokban pedig a borzalom, a gyilkolás, a fagy- és éhhalál rettenetes – nemzedékek emlékezetébe íródott, majd történelemmé jegecesedett – eseményei. Nehéz ma erről kendőzetlenül, a jó cél érdekében visszafogottan szót ejteni. Egyrészt ott van az enyedi várfal alatti sáncban nyugvó, ártatlanul lemészárolt nyolcszáz tetem, és ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül az enyedi magyarság szórvány helyzete. Az ezt irányító és különböző tisztségeket betöltők éppen a meg nem alkuvás, de a többség jó érzésű vezetőivel való együttműködés révén érték el azt, hogy ma háromnyelvű városjelző tábla látható a bevezető út mentén. Ami ugyan jelkép csupán, de mögötte egy kialakuló együttélési képlet sejlik fel. Éppen ezért arra kértem a velünk egy gondolkodású többségieket, akikhez ennek a megemlékezésnek a híre eljut, hogy ne gondolják: mi is a kommunisták gondolkodásmódjával az ivadékokat is felelőssé tesszük a felmenőkért, hanem éppen azt hámozzák ki szavaimból, hogy magyar nemzedéktársaimtól kérem számon a múlthoz való hűséget és a mártírok iránti kegyeletet. Már a 19. század végén szóvá tette Szilágyi Farkas enyedi parókus lelkész, az események egykori szemtanúja és megörökítője, hogy milyen feltűnően csökken a január 8-i templomi ünnepségeken való részvétel.
Historia est magistra vitae – a történelem az élet tanítómestere – tartja a latin bölcsesség. Ezért a történelmi tényeket elhallgatni nem szabad, okulni kell belőlük, értelmezni őket pedig bölcsen, a kor függvényében kell. Köztudott, hogy az enyedi tragikus események negatív főszereplői Axente Sever szabadcsapatai, de ahhoz, hogy a románságot az osztrák kormány a magyarok ellen lázíthassa, bizonyára döntően hozzájárult a románság nemzetiségi és gazdasági helyzete. Sajnos ezt a tanulságot az 1920 előtti magyar politika sem értékesítette.
De térjünk vissza az 1848-as eseményekhez. A magyar nemzetiség megszilárdításáért folyó küzdelemben Alsó-Fehér megye és Enyed vitték a vezető szerepet – írja Szilágyi Farkas a 19. század első felére utalva. Az erdélyi magyarok, élükön az Alsó-Fehér megyeiekkel nagy lelkesedéssel csatlakoztak az unióhoz, mely kimondta Erdély és az anyaország egyesülését. Ennek ellenlépéseként a szebeni osztrák parancsnokság felbiztatta az erdélyi románságot, hogy magukat 1848. szeptember 16-án önálló nemzetnek nyilvánítsák. A balázsfalvi gyűlésen Schurber osztrák tábornok megígérte, hogy 10 000 fegyvert ad a román nemzetőröknek. Az Enyed-vidéki magyarságot aggodalommal töltötte el a románság fegyverkezése, akik falvak-szerte lándzsakészítéssel foglalkoztak. Enyed megtelt magyar menekülőkkel.
Az Axente Sever és Simion Prodan vezetése alatt álló csapatok 1849. január 8-án mintegy 4000 fegyvertelen embert rohantak meg Enyeden. Éjjel gyönyörűen tiszta volt az égbolt, de mínusz 30 fokos hideg dermesztette a levegőt. Axente Sever este 10 óra körül feleskette Csombordon lévő táborát, hogy az elpusztítsa Enyedet. Emberei a Szentkirályi (ma Creanga) utcán és a Váradi-kert felől, a mai vasútállomás irányából, a Magyar (ma Transilvania) utca alsó végéből nyomultak előre. Az első épület felgyújtása után „kezdetét vette a lövöldözés, az ablakok és kapuk betörése, a rablás és ordítozás, a megtámadottak rémes sikoltozásai és jajveszékelései, olyan pokoli lárma, melynek hallatára az ember testében a vér megfagyott" – írja Szilágyi Farkas. Hogy milyen méretű lárma volt Enyeden, arról fogalmat alkothatunk abból, hogy az a 22 km-re lévő Mihálcfalváig elhallatszott, ahol a Zérics-tetőről nézték Enyed égését. A felvert lakók többsége felső ruháját hátrahagyva menekült, ha tudott, az erdők irányába. Az utcákra tódultakat lelőtték, lándzsával leszúrták, vagy fejszékkel, vasvillával, dorongokkal verték agyba-főbe. Utóbbiak egy része leírhatatlan szenvedések között még napokig vonaglott. Nem részletezem a leírt borzalmakat, mert nem célom ma a tetemrehívás. Csak tényként említem, hogy az égetés és gyilkolás 9-én vált általánossá, és 10-én érte el a tetőpontját. Az egyéni tragédiák közül Viskóczi Henrik minorita házfőnök szenvedéseit említem csupán meg, mert tanulságos. Ő a rendházat odahagyva Prodan prefektushoz sietett, hogy az ígéretéhez híven védje meg a várost. Hazamenet súlyosan megsebesítették. Ő így ír erről: „Magam valék első áldozata a gyilkosoknak, kik is fejemen öt halálos sebet ejtvén, két ujjamat levágva és két szuronyszúrással az oldalamat majd halálosan kilyukasztva, félholtan a földre hirtelen leterítettek, és minden ruhától levetkőztetve, hét lövéssel idvezlettek." Keresésére indult papjai vitték ebben az állapotban a rendházba.
Itt, ebben a templomban, ahol megemlékezünk, feldöntötték és összetörték az úrasztalát, hasonlóan az orgonát és a padokat, leszaggatták a karzat szép vasrostélyát, betörték az ablakokat. Mindezek után a tribunok véres patájú lovaikkal keresztül lovagoltak a templomon. Felgyújtották a papilak magtárát, a professzori és a harangozói lakott, a toronyban szétrombolták az órát.
A minorita rendházba január 9-én törtek be. 10-én az ebédlőben halálos sebekkel fekvő házfőnököt a rablók behatoló csapata egy becei magyar vezetésével – ismétlem, egy magyar vezetésével – újólag ütlegelni kezdték, és még egy, immár a nyolcadik golyót eresztették belé. Isten azonban nem engedte meghalni, előbb a majorosnál bujtatták el, majd szekéren menekítették Tordára. Dél körül Nemes Ioan tribun kinyittatta a templom ajtaját, belovagolt a templomba, kizavarta az odamenekülteket az utcára, ahol azokat halomra gyilkolták. A rablók összehasogatták a szentek képeit, nem kímélték az oltárt és az orgonát sem. A rendházban megbújt nőket felső ruháiktól megfosztva, mezítláb, vérző testtel, tört tagokkal, némelyeket síró csecsemőjükkel a karjukon űzték ki az udvarra és piacra, hogy ott fagyjanak meg és pusztuljanak el. Félszázat tesz ki a szobákból kiűzöttek és legyilkoltak száma, nem számítva azokat, akiket a templomból kikergetve öltek meg. Leégett a templom fedele és a rendház is, kivéve az északi szárnyat. A templom padlásán megbújt férfiak úgy menekültek meg, hogy 11-én este megérkeztek Tordáról és Kolozsvárról a felmentő csapatok, melyek addig Kolozsvár védelmére hivatkozva Enyedet a többszöri segélykérés ellenére a sorsára hagyták.
A történelmi igazságnak azonban mindkét oldalára rá kell világítanunk. A rablók között nemcsak a felbujtatott románok találhatók meg, de magyarok is. Szilágyi Farkas szándékosan nem akarja leírni ezeknek a nevét, hogy családjukat ne bélyegezze meg. Ugyanakkor szépszámú nemes lelkű, a magyarokkal együtt érző románról emlékezik meg. Raducz Ioan kereskedőnél számtalan magyar húzta meg magát és vészelte át az eseményeket. Hirceaga Ioan, egyszerű zsellér, bátran oltalmazta a hozzá menekülteket, és amikor ez már lehetetlennek tűnt, ökörfogatával szállította őket és vezette a hozzá csatlakozókat Csombordra. Ott egy Nicodim nevű emberre bízta védenceit, akik így meg is maradtak. Maier Ioan tompaházi görög katolikus pap, amikor egy tribun az agg Bernád Péter nyugalmazott kapitányt főbe akarta lőni, puskaaggyal olyan ütést mért a támadó hátára, hogy fegyvere kettétört. Az idős úr megmenekült. Voltak más nemes és lélekemelő cselekedetek is. Egy növendék lány testén a legalsó ruhadarabot is ronggyá tépték. Egy támadó ezt látván, azonnal női ruhadarabot kerített, és átadta a szerencsétlen lánynak. Más esetben is románok öltöztettek fel asszonyokat és gyermekeket, hogy meg ne fagyjanak. Magát a még gyermek Szilágyi Farkast is egy román asszony, szinte az életét kockáztatva védte néhány napig, míg jobbnak látta a gyermeket menekülésre bírni. Vagy harminc menekültet egy tribun vezetett Felenyedre, ahol román családok gondjaira bízta őket. Nem is bántotta azokat senki. Maga Prodan prefektus sem volt híve az öldöklésnek. Megpróbálta embereit a rendcsinálásra buzdítani, nem sok eredménnyel. Sejtette Enyed tragikus sorsának bekövetkezését, ezért a szemtanúk szerint levert és gondterhelt volt. A végén azonban beadta a derekát. Ha most megemlékezünk az áldozatokról, akkor gondoljunk hálával azokra a jóérzésű románokra is, akik segítették a túlélőket.
Mi a tanulság mindebből mára? Az erdélyi románok és magyarok századok óta élnek egymás mellett. Akarva-nem akarva, ez olyan társadalmi helyzet, mellyel mindkét részről számot kell vetni. Nem szabad a múlt hibáinak megismétlődnie. Egymásra vagyunk utalva. Ne álmodozzunk arról, hogy belső problémáinkat majd külföldről oldják meg. Csak egymást támogatva, egymást erősítve teremthetünk meg egy – hadd használjam a divatos kifejezést – Európába illeszkedő Erdélyt. A transzszilvanizmus nemcsak a magyarságnak, hanem az itteni románságnak is ősi forrásvize. Ebből kell közösen táplálkoznunk. Ez nem jelenti sem a magyarok hűtlenségét az anyaországhoz, sem a románokét Romániához. De van valami, ami közös kincsünk, az, hogy mindnyájan erdélyiek vagyunk. Éppen erdélyiségünk révén hiányolunk országos szinten lényeges eredményeket. Ezért kérjük számon saját vezetőinktől a be nem váltott ígéreteket. Együtt az autonómiáért! – hangzott a választási jelmondat. Ezzel szemben még a kisebbségi törvény megszavazása is késik, úgyszintén az állami magyar egyetem létrehozása. A csíkszeredai főkonzulátus megnyitása sem hazai vívmány, hanem kormányközi egyezmény. Hosszú volna a veszteséglista felsorolása és értelmetlen is volna. Minthogy talán az is az, ha kitérek a magyar kormány úgynevezett gondoskodására a nemzeti vízum által. Mitől nemzeti? Bárki kérheti, aki meghívó levelet kap, de sem munkavállalásra, sem orvosi ellátásra nem jogosít.
Ma Fehér megye példát mutat az ésszerű kisebbségi politikára, az emberséges román–magyar együttélés lehetőségére. Magyar alprefektusunk van, és magyar Enyed alpolgármestere, noha a magyarság számaránya nem éri el nálunk a 20%-ot. Ma talán már senki sem háborodik fel, ha az enyedi polgármesteri hivatalban magyar szót hall. Nem akarom a helyzetünket egyöntetűen rózsaszínűre festeni, de az elmondottakat biztató kezdetnek tartom. Következetesen, meghátrálás nélkül, de megértésre törekedve kell Erdélyben magyarnak lennünk. Ne adjuk fel magunktól azokat a védőbástyákat, melyek feladására nem kényszerít senki. Hogy egy valós tényt említsek, abban a templomban, melyből a tribun lovon űzte ki az odamenekülteket, a magyar elem lassú elsorvadásának vagyunk tanúi. Az egykori becei magyar magatartás kísért? Maradjunk hűek önmagunkhoz akkor is, ha őszinte testvérkezet nyújtunk másoknak. Éppen megmaradásunk érdekében.
Talán eljön egyszer az az idő is, amikor az enyedi áldozatokért hivatalosan is elnézést kérnek. Ha a katolikus pápa megtette ezt a debreceni nagytemlomban a protestáns gályarabok esetében, akkor talán e feltételezés sem naiv képzelgés, mivel egykor a felekezeti ellentét sem volt kisebb, mint a nemzeti. Ezért az enyedi várfal alatt örök álomban nyugvókhoz így szólok: nyugodjatok békében! Mi, itt élők, mindent megteszünk azért, hogy emléketek ne hamvadjon el utódaitokban. Az emlékezés a nektek kijáró gyertyaláng, nem szabad hogy kialudjon. E fogadalommal helyezzük a kegyelet koszorúját sírotokra. Imádkozzatok érettünk az örök hazában. Ámen.
(Fordítás és az emlékező beszéd forrása: olvasónktól)
This entry passed through the Full-Text RSS service — if this is your content and you're reading it on someone else's site, please read the FAQ at fivefilters.org/content-only/faq.php#publishers. Five Filters recommends:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése