Olvasónk írja:
Szomorú történetet mondok el nektek! Megbuktam, szégyenlem. Vagy mégsem? Esetleg átlépve önmagam árnyékát, gyakoroltam a keresztényi megbocsájtást? Nem tudom magam sem.
Fájt a fogam rettentően, és igyekeztem a Bp. VI. ker. Vörösmarty utcában, ahol általában napjában többször megfordulok, de most különösen iparkodtam a fogorvosomhoz, egy átvirrasztott éjszaka után, Cataflamtól és a fájdalomtól bódultan. Láttam rendőrjárőrt, párban, fiút és leányt, kéz a kézben... biztos a gyógyszer hatása, valami kellemes anyag lehet benne... És látám a Sátánt, magát személyesen... Ez tényleg tuti cucc! Megyek tovább, tovább, már-már a járda fölött lebegve, és... és ez tényleg a megtestesült Gyurcsány Ferink, a maga testi valójában, leszállt ide közénk a Vörösmarty utcába, és Istenem, mint egy ember, dohányzik!
De forgassuk vissza az idő kerekét egy kissé. 2006. október 23. Szépen felöltözve, kokárdával a zakómon (gyönyörű őszünk volt!), bottal a kezemben araszoltam a tömegben a kiskörúton. Előtte 5 nappal engedtek ki az Erzsébet Kórházból, ahol trombózissal feküdtem, gondoltam, megérdemlek 4 hét fekvés után egy kis sétát az ünneplőkkel, örüljünk együtt ezen a szép napon. Örültem én is az ígéretes gyógyulásomnak, az ünnepnek, a szép napnak, a jó barátoknak, meg mindennek. Túl szép volt minden. Utólag már tudom.
A többit mindenki tudja: nyomorultan, életemet mentve, patkány módjára menekültem a saját hazámban sántán, félelem mardosta lelkemet, csak ha megütöm magam vétlen, akkor is kiújul a trombózisom. Közben lovasok vágtattak, lövedékek fütyültek körülöttünk. Ismeretlen emberek segítettek kijutni az ostromlott környékről (hála nekik!), portyázó rendőrcsapatok között, akik ütöttek, vágtak mindenkit. Ez a borzalom maga, a Sátán tébolyult tánca Budapest utcáin.
Lelkileg összeomolva, testileg szerencsére épen, a Köröndnél lévő lakásomba érve - hallva a helikopterek dübörgését - fogadtam meg, hogy ha az Isten egyszer ennek a Gyurcsánynak az ütőtávolságába visz, hát én akkor lecsapom, mint egy legyet, Isten engem úgy segéljen!
És most értünk vissza a Vörösmarty utcába. Ott állok, tőlem 20 méterre maga a gonosz, zsong a fejem a fájdalomtól, forr bennem az indulat. Ha tovább megyek, le kell ütnöm! Gyáva és fáradt vagyok. Ott nevetgél, láthatólag anekdotázik a sofőrnek. Fáj a fejem. A k...a anyját!
Megfordulok, és elmegyek az Aradi utcán. Lám-lám, Arad, Arad...
Tényleg a k...a anyjukat ezeknek, hogy még ilyenkor is bántanak, mindig nekem legyen rossz, mindig nekem legyen lelkiismeret-furdalásom. Igen, mert nekem van. De mégis, én szenvedek tőle, mardos...
Magyar György
(nem az ügyvéd, "csak" egy magyar)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése