Az ebéden törtem a fejem. Kezemben egy szem szilva, abban lyuk, amiből komótosan két katicabogár kászálódott ki. Épp azon tűnődtem, mióta csemegéznek a katicák szilvát, amikor keserves vonyítás ütötte meg a fülemet. Már épp ellenőrző portyára készültünk, amikor észrevettük, erre semmi szükség. Julika, aki a falu közepéről elzarándokolt ide az elejére diót szedni, találkozott a hang tulajdonosával, s azt hittük, együvé tartoznak. Csak amikor a kenyeres jött, és megállt, figyeltünk fel a panasztételre, kétségbeesve mesélte, hogy itt ez a kutya, eltört a lába, ennek dacára nem menekülhet, mert mindenhova követi. Julika mégis egérutat nyert, és kétlábú forgószélként viharzott haza, mi pedig a kapunk előtt megpillantottunk egy csimbókos gombolyagot, amint nyüszítve bebocsátásért rimánkodott.
Az ész abban a pillanatban harsányan tiltakozni kezdett, de pofára esett, mert a szív csöndesen mást súgott.
Itt álltunk tehát Szivarral, Sanyikával, a cicalánnyal és a jövevénnyel, aki öt percen belül Bikfic névre kereszteltetett minden különösebb ceremónia nélkül.
Szomjas volt, bolhás, büdös, bogáncsos és nagyon éhes.
Kerestünk egy alkalmas lécet, rögzítettük a szerencsétlenül járt lábat, enni kapott, keveset, mint a hazatérő hadifogoly, falt, mint egy farkas, ivott rá, és lassan megnyugodott.
Megfésültem, s lassan kibontakozott, ki is ő valójában.
Kicsi kutya, talán félesztendős sincs, az időközben kiérkezett állatorvos is ezt mondta. Ahogy azt is: ebcsont beforr, bár neki nincs miért szerdán kormányülésre mennie, mint az
önmagát úgyszint kutyának tartó miniszterelnöknek.
Puli. Pulika. Legalábbis olyasforma. Megszórtam porrá morzsolt diófalevéllel, ezt is tűrte.
Szivar jó szívvel befogadta, Sanyika a forma kedvéért bemutatott néhány hátgörbítést, de látszott, maga sem gondolja túlzottan komolyan.
Eszembe jutott egy férjhez menendő ismerősöm esete. Az ifjú vőlegény és ő taníttatnak a házasság szentségének felvétele előtt, mert e nélkül nincs templomi esküvő. Az okítás meglehetősen széleskörű, mert ilyen kérdésre is felelniök kellett, vajon az állatoknak van-é lelkük. Óvatosan egymásra sandítottak, vajh mit tarthat a plébános helyes válasznak, mert szerintük van, de hátha mégsem ez a jó felelet. Végül mégis azt nyögték ki, amint gondoltak, s ezzel azonnal meg is buktak. Szinte látom, amint a derék úr összekulcsolja hasán a kezét, és jókedélyűen felvilágosítja őket tévedésükről.
Szóval az állatnak nincs lelke. Más szerint van. Ahogy a növénynek és uram bocsá' az ásványoknak is. Csak más-más formája a létezésnek, amiről, ha nem tudunk eleget, jobb, ha hallgatunk. Képzelet, jó szándék és szeretet kell ahhoz, hogy az ember ne tegyen elhamarkodott kijelentéseket, nem is történik meg vele ilyesmi, ha veszi a fáradságot, hogy maga is tanuljon. Az élet csodái lassan ismerszenek meg, és nem is tárulkoznak föl azoknak, akik bezárják önnön lelkület és értelmüket a biztos tudásnak hitt várbörtönbe.
Ám, ha már a léleknél tartunk, mit gondoljak azokról az embertársaimról, akik még a plébános szerint is lélekkel bíró asszonyokon tesznek erőszakot, megzsinegelik, kalapáccsal szétverik a fejüket, kisfiúnak gerincét törik, gyermeket élve elásnak, nem folytatom, mert kijön a belem.
Most akkor miről beszélünk? Kinek van lelke és kinek nincs? Kutyacsontú miniszterelnökünk kéthetű pintérjének, embervadászoknak, akik bírósági hercehurcával gyilkolgatnak milyen színű lehet, ha van?
No, nem az én dolgom ezzel foglalkozni. Mindenki saját maga dönt sorsa és karmája fölött. Vagy alatt. Mindennek megvan a böjtje, ezt azért jó tudni. Iszonyat vacak lesz szembesülni egyszer mindezzel, mert mondják, van egy törvény, az ok és okozaté, aki öl, annak halnia kell, erőszakos halált elszenvednie, aztán szülőként a gyermekét elvesztenie, gyerekként az anyja meggyilkolásával szembesülnie. Ahogy
Balogh Béla mondja: a kozmoszban viszonylag ritka a véletlen, és az sem az.
Persze ezzel az is kimondatik, hogy aki ma áldozat, a múltban bűnös volt. Nem tudom. Én és mindenki, aki a mai földi létbe helyezte tudatát és magamagát, döntések sorozata előtt áll. S ki mint vet, úgy arat. Hiszen tudjuk mi ezt.
Abban biztos vagyok, hogy a rendőrség nem folytatna nyomozást, pedig lelketlennek tűnik ennek a kis szurtos kutyának a gazdája is.
Nyakörv volt rajta, de nemcsak az, hanem hozzákötve műanyag zsinór. Leszedtem róla, a zsinórt kidobtam. Aztán eszembe jutott valami. Mintha ezt a zsinórt elvágták volna. Kikukáztam, megnéztem Egyértelműen elnyesték. Fölrémlett előttem, lehet, hogy kikötötték valahova, s meglátta valaki, akiben volt annyi emberség, hogy szabadon eresztette. Onnan már a többit tudjuk. Mivel szemmel láthatólag nincs befolyásos nagykutya ismerőse, senkit nem érdekel a nyomorúsága, ahogy manapság a magyarok kínjai sem orvosolandók, legyen az bármilyen égrekiáltó is.
Valahogy mégis az az érzésem, mintha közelítenénk ahhoz a bizonyos határértékhez, amelyet elérve a sátán visszakozásra kényszerül.
A könny már kevés.
Segítsetek.
Kucsera Zsuzsa
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése