Az Egyesült Államok az első világháború vegyi harcaiba - felkészületlensége miatt - „nem szállt be", mivel a háború előbb véget ért, mint megtehette volna. De mindent elkövettek ennek érdekében, ezen igyekezet eredménye lett a W. Lewis által kifejlesztett vadonatúja és akkor legpusztítóbb harcanyag, a klór-vinil-diklór-arzin, amelyet felfedezője után lujzitnak neveztek és neveznek ma is.
E szer volt az első, amelyet – amerikai szokás szerint – repülőről szórtak, illetve melynek légi kiszórását megvalósították. A korabeli sajtó hatásos címmel csak „halálharmat" (death dew) néven emlegette ezt a "remek" anyagot, amely ma is a korszerű vegyi harcanyagok között van számontartva, bár igazán nagy mennyiségben sosem vetették be, hacsak nem a kambodzsai „sárga eső" idején, de erre közvetlen bizonyítékok nincsenek. Amerika persze tagadja, hogy a második világháború előtt bármiféle vegyifegyver-kutatást folytattak volna, nyilván a lewisit receptjét is véletlenül fújta hozzájuk a szél. Ami pedig igencsak kínos, az a kevéssé közismert bari incidens.
Az azóta is nagy lendülettel minden létező fórumon elhallgatott tények az USA-ra nézve roppant kellemetlenek. Miről van szó? A totális háború alatt, 1943-ben, 617 amerikai haditengerész szenvedett kénmustár-mérgezést (többségük megvakult), ebből 82 G.I. meghalt, mikor hadihajójuk, a John Harvey a december 2-án Bari olasz kikötőjében német bombatalálattól megsérült, és a fedélzeten tárolt vegyi lőszerekből több felrobbant. A szél az anyagot a polgári lakosságra is kivitte, így számos olasz civil is meghalt (Barinak akkor 200 000 lakosa volt).
Bari megtámadása korabeli fényképen |
Az ügyet az amerikaiak el akarták titkolni, de ez nem sikerült, így a vezérkar hosszas magyarázkodásra kényszerült, mit keresett 2000 db M47A1 típusú gázlőszer a hajón. Ez már önmagában elég ok lehetett volna arra, hogy a németek válaszul vegyi fegyvert vessenek be, mert a hagyományos katonai logika szerint bizonyítás nyert, hogy az amerikaiak vegyi csapást akartak végrehajtani, hiszen vegyi lőszereket szállítottak ki a frontra. A közvélemény a mai napig úgy tudja, hogy „a második világháborúban nem használtak vegyi fegyvert, mert, bár Hitlerék kifejlesztették a rendkívül mérgező anyagokat, azt ellencsapástól félve nem merték bevetni, a szövetségesek fejében pedig ilyesfajta gaztett (Sztálin...) meg sem fordult." Ezek után természetesen roppant kínos feltenni a kérdést: és akkor miért szállított az amerikai hadsereg nagy mennyiségű vegyi lőszert az európai hadszíntérre?
Meg kell jegyezni továbbá, hogy mindenesetre a britek azzal a hamis tudattal indultak a háborúba, hogy mindent megtettek a vegyi hadviselés terén, amit lehetett. Churchill azzal fenyegetőzött már 1939-ben, hogy bombázói „a halál ködébe burkolják" egész Németországot. Bízvást állíthatjuk: az az elmebeteg megtette volna. Annyira megrögzött híve volt a vegyi hadviselésnek, hogy már az első világháború alatt tulajdon felesége, Clermentirne is csak, mint „kis mustárgáz ördögöm"-ként (my little mustard gas fiend) emlegette. 1940-ben, már miniszterelnökként programot indított a kénmustár gyártására, és a nagy mennyiségben termelt anyagot egy esetleges német partraszállás esetén nem is habozott volna bevetni, tekintet nélkül saját polgári lakosságára. Mikor 1944-ben a németek kilőtték az első V-1-eseket, a háborús bűnös ismét elővette régi vesszőparipáját, és mustártámadást akart elrendelni német polgári célpontok ellen. Ez már olyan fokú aljasság volt, melytől „bombázó Harris", a máskülönben szintén pokolravaló brit légimarsall is hányingert kapott, és valahogy meggyőzte az elmebajos Winstont e terv embertelenségéről.
A totális háború befejezése után
Az Egyesült Államok, mivel a háború igen jó üzletnek bizonyult, '45-ben azonnal megkezdte a felkészülést a következőre, ezúttal hátba szúrni szánt (nem mintha nem érdemelte volna meg...) tegnapi szövetségese ellen. A fő prímet ugyan az atomháború vitte az ötvenes évek doktrínájában, de a vegyi és biológiai hadviselést, annak könnyebb rejthetősége és olcsóbb volta miatt egyáltalán nem ejtették, sőt. Fort Detrikben alakították ki még a háború alatt vegyi- és biológiaifegyver-fejlesztő központjukat, amely 1942-ben kezdte meg hivatalos működését. Még semleges országként, 1941-ben szállítottak titokban foszgént a briteknek, de különös, hogy sokáig nem viseltettek különösebb érdeklődéssel a vegyi hadviselés irányába, annak ellenére, hogy potenciális ellenfelükről, Japánról ez nem volt elmondható. Az USA programja lényegében a brit vegyi- és biológiaifegyver-kutatások folytatására jött létre, az angolok ugyanis már a harmincas években intenzív fejlesztésbe kezdtek mindkét téren. A német háborús veszély azonban szükségessé tette, hogy a sokkal jelentősebb erőforrásokkal bíró tengeren túli testvért is bevonják, ezért a vezető szerep hamarosan Amerikáé lett. Fedőszervek alatt azonban már jóval előtte folytattak az amerikaiak is ilyen jellegű munkákat és kísérleteket már a harmincas években is. Cornelius Rhoads, a Rockefeller intézet kutató orvosa, illetve munkacsoportja állami pénzen és titkosszolgálati kapcsolatokkal, természetesen szigorúan titkosan kezdte el az ismert harcanyagok kutatását, majd különböző szabotázsméreg-technikák alkalmazásba vételét, kipróbálását. Nagyszámú beteget segített „eutanáziába" szabotázsmérgekkel, valamint élénk „rákkutatást" folytatott rákkeltő anyagok, radioaktív sók, tallium, nitrozaminok, benzpirén stb. felhasználásával. Rhoads enyhén fajgyűlölő volt, kísérletei helyszíne Puerto Rico volt, mely szigetet és lakóit még az átlagfeketénél is jobban gyűlölte. Egy levelében világosan megfogalmazta: „a szigetnek nem közegészségügyi szolgálatra van szüksége, hanem valami olyan szerre, ami itt gyökerestül kiirtja a teljes népességet". Rhoads ellen persze több panasz érkezett, vádat is emeltek ellene élveboncolás és gyilkosság miatt, de „fentről", megvédték, nem került börtönbe. Pályafutása csak ez után kezdődött igazán, kinevezték a detriki vegyi kísérleti telep igazgatójának, sőt magas állami kitüntetéseket kapott, és az USA a nemzetközi Atomenergia Bizottságba is delegálta. Éppen az atomenergiaibizottság felkérésére sugárkísérleteket végzett köztörvényes foglyokon, amikor 1955-ben feljelenti egy Puerto Rico-i (már megint…) férfi, akit a börtönben besugárzott. A feljelentő meghal, Rhoads dolgozik tovább, egészen nyugdíjazásáig. Soha nem vonták felelősségre.
A US Army titkos vegyiüzeme Nevedában 1954-ben |
A háború alatt óriási vegyiüzemeket építettek, elsősorban a Sziklás-hegységben, avatatlan szemektől messze, Denver mellett, valamint Utah államban, Dugway Proving Ground fedőnéven. A felhalmozott készleteket azonban nem vetették be, ahogy a japánok sem. A háború után az új ellenség miatt azonban nem lehetett leállni. Mivel a tönkrement brit gazdaság nem tudta folytatni a fejlesztéseket, eredményeiket 1949-től az amerikaiak vitték tovább, mivel 1956-tól a britek végleg felhagytak a vegyi kutatással, csak a meglévő készleteket tárolták le.
A németektől elszedett anyagokat „G", azaz german néven rendszeresítették (GB=szarin, GD=szomán). 1951 és 1967 között a hadsereg legkevesebb 48 esetben hajtott végre vegyi és biológiai fegyverrel elsősorban kiszórási és terjedési kísérleteket nagyvárosok és szabad területek fölött az Egyesült Államokban, például San Francisco felett. Ezt harmincegy alkalommal, rovarirtókkal, pl. parationnal hajtották végre, amelyek hatásukban azonosak a kolinészteráz-bénító idegmérgekkel, csak nem ember-, hanem rovarspecifikusak (de azért persze gerincesekre is nagyon mérgezőek). 1985-ben – állampolgári jogvédők tiltakozása miatt – az USA legfelsőbb bírósága megvizsgálta az ügyeket, és megállapította: a tetteket elkövették, de a hadsereg nem felelős! Egyébként az enyhe hatású szereket azért kezdték bevetni, mert miután 1950-ben „éles" - erősen patogén - bacilusokat szórtak ki San Francisco felett, ahol – bár ez csak egy nagyon kicsi, nagyon kezdetleges próbálkozás volt – több százan betegedtek meg, egy ember meghalt. 1955-ben a floridai Tampában öltek meg hasonló módon 12 embert, de CIA eltüntette a nyomokat. 1966-ban a CIA a New York-i metróban, 1968-69-ben a washingtoni ivóvízhálózatban folytatott kísérleteket, természetesen nem „éles" anyaggal, hanem ártalmatlan mikrobákkal és marker vegyszerekkel, az eredményeket szigorúan titkosították.
1968-ban egy F-4 harci gép „véletlenül" elhagyott egy vegyi kiöntő eszközt a légi gyakorlótérről való visszatértében, és mindezt egy birkanyáj felett tette, 6000 állat elpusztult. A rá következő évben Okinawán robbant fel egy ideggázlőszer az amerikai katonai támaszponton, 23 tengerész sérült meg, de nem halt meg senki, mert kéznél volt a gázálarc. Japán addig nem is tudta, hogy amerikai szövetségese területén vegyi fegyvert tárol. (Persze az oroszok sokkal több és nagyobb vegyi balesetet okoztak, csak azok nem derültek ki, nem publikáltak róluk. Ha tehették volna, Csernobilt is eltitkolták volna.) 1966-ban ausztrál katonákon kísérleteztek volna, 200 mit sem sejtő delikvenst kívánt az USA szarinnal lepermetezni, de az ausztrál kormány persze nem egyezett bele.
Természetesen fejlesztettek szabotázsmérgeket is. Fidel Castrót német szeretője által akarták megmérgezni, talliummal preparált szivarral. A terv az volt, hogy ha nem is hal meg, de legalább bizonyosan kihullik a szakálla, és népe előtt nevetségessé válik. A hölgy azonban nem hajtotta végre az akciót. Ezt követően a CIA állítólag az olasz maffiát bízta meg (!) 1966-ban, hogy Castrót mérgezzék meg: hat delikvens tett kísérletet, de ezek sem jártak sikerrel. A hatvanas évek szexszimbóluma, Marylin Monroe sem volt olyan buta, mint amilyen szőke – mindkét Kennedyvel viszonya volt, és még ki tudja, mit tudott, nem is véletlen, hogy „öngyilkos lett", barbiturát-mérgezés okozta a halálát 1962. augusztus 4-én. Dél-amerikai zsebdiktátorok és drogbárók tömegeit a CIA rutinból mérgezgette meg, és teszi ma is. Hogy a hippikorszak zenei nagyságai – Jimmy Hendrix, Janis Joplin és a többiek miért hullottak rakásra a herointól és a többi kábítószertől, szintén kérdéses. Valóban ekkora állatok voltak, vagy azért e nemzetbiztonság is besegített?
A hatvanas években több milliárd dolláros költségvetéssel kutattak e területen. Megalkották az első nem halálos hatású kémiai harcanyagokat, a BZ-ágenst, és bevetésre késszé tették az LSD-t. A hatvanas években állították hadrendbe a valószínűleg legmérgezőbb ideggázt, a VX-ágenst, amelyet egy brit cég fejlesztett ki az ötvenes években – véletlenül – rovarirtónak (természetesen a nemzetiszocialista fejlesztések nyomán). A dátum 1952, a felfedező neve Rabatha Ghosh, az amerikaiak 1967-ben már több mint ezer tonnával rendelkeztek belőle, mivel az Indianai Newport városában ipari méretekben termelték a V-ágenseket. Eredményeik jó része persze ma sem nyilvános. Mindenesetre az Egyesült Államok hivatalosan 1973 óta nem folytat vegyi-, és biológiaifegyver-fejlesztéseket, de a biner harcanyagok vizsgálata és fejlesztése napirenden van. A biológiaifegyver-program vezetője W. Patrick volt 1969-ig, amikor Nixon felfüggesztette a programot – hivatalosan. Még 1968-ban is számos csendes-óceáni atollt bombáztak vegyi- és biológiai fegyverekkel, amelyek ma is fertőzöttek. Patrick 1989 után is szakértőként dolgozott a Pentagonban, az Öböl-háborúk, illetve bin Laden kapcsán is sokat szerepelt. Lesújtó véleményt alkotott a mai USA és fiatalabb kutatótársai munkájáról. Leírták, hogy az öreg viccből a nemzetbiztonsági kabinet ülésére is bevitt antrax-utánzatot, minden biztonsági kapun keresztül! Csak hogy szívassa egy kicsit a „mai fiatalokat". Dokumentált, hogy az USA 1950-53-ban antraxot, pestist és sárgalázat vetett be Észak-Koreában, de ezek nem jártak sikerrel. Az Eisenhower-adminisztráció vádat emelt a kiszivárogtatók ellen, de nem ítélték el őket.
Fidel Castro 1959-ben bevonul Havannába. Korabeli újságkép (AP). Az USA-nak nem tetszett, hogy Fidel elkergette Baptistát, a korrupt és ostoba helytartójukat, és az amerika-barát rezsimet nemzeti rezsimmel helyettesítette. Csak amikor azonban az USA bele kényszerítette, akkor felfedezte magában a marxistát, addig szocializmusról szó sem volt. A CIA többször megpróbálta megmérgezni
1985-ben a nicaraguai sandinista rezsim ellen Dengue-lázat vetettek be, amely nem halálos biológiai ágens. A tömeges járvány miatt a lakosság 50%-a beteg lett Managuában, de csak páran haltak bele. Mindenesetre a sandinisták belebuktak, vagy legalábbis hozzájárult az ország gazdasági teljesítményének és harcképességének jelentős csökkenéséhez, ami a bukáshoz vezetett. Miután 2004-ben Nicaraguában nemzeti kormány alakult, az USA elkezdte támogatni az egykori ellenséget, a sandinistákat, mert azok üzletileg kedvezőbbek voltak.
A NATO-államok, mindenekelőtt az Egyesült Államok, a tömegpusztító fegyverek egyik igen fontos csoportjának tekintik a vegyi fegyvereket, és jelentős erőfeszítéseket tettek gyártásukra, új típusok kifejlesztésére. Az amerikai kongresszus, a Reagan-kormány előterjesztése alapján többlépcsős vegyifegyver-gyártási és -fejlesztési tervet hagyott jóvá 1982-ben.
Technikus a detricki laboratóriumban |
Első lépésben 23,5 millió dolláros költséggel vegyifegyver-gyárat létesítettek az Arkansas-beli Pine Bluffban. Ez a gyár már 1983-ban megkezdte a 155 mm-es tüzérségi vegyi gránátok gyártását, és ezt folyamatosan 20 000 gránát/hónap mennyiségre növelték. A harmadik szakaszban a gyár bővítésével megkezdődött a 203 mm-es vegyi gránátok és a 230 kg tömegű Bigeye vegyi bombák gyártása. A következő lépés a rakéta vegyi fejrészei gyártásának megkezdése. A tervek szerint a már ismert biner szarint (GB–2) és VX anyagot (VX–2) használták töltőanyagként.
1987-ben egy érdekvédelmi csoport bebizonyította, hogy az USA az államban még mindig folytatja vegyi és biológiai kutatásait, méghozzá 127 helyen, nem is beszélve a külföldi helyekről. A hivatalos vélemény szerint ezek persze védelmi jellegű kutatások. (Van Szaddámnak vegyi fegyvere? – Hogyne! – Bizonyítani is tudják? – Számlákkal is, ha kell! – És ez nem vicc!)
Alibekov, a szovjet vegyifegyver-program kiválósága Detrickben (kép: Alibekov) |
Ma már az USA nem is tagadja, hogy ha Detriket 1972 után nem is nyitották ki újra, de milliárdokat költöttek a vegyi és biológiai kutatásokra – persze, mint állítják, csak a terrorizmus miatt, védelmi célokra. Naná. És vajon mitől kapott rákot Hugo Chávez venezuelai elnök?
A pokol bugyra: a vietnami dioxinmészárlás
A második (totális) világháború lezárása óta állítólag volt mintegy negyven-ötven nap béke a glóbuszon. Az azóta vívott helyi háborúk miatt nem igazán nevezhetjük az eltelt időszakot a béke korának, mert némelyik ilyen kis csetepaté véresebb volt, mint a százéves vagy a harmincéves háború. Harmadik világbeli népek vívták ki véres harcokban függetlenségüket, sokuk azóta sem tudja abbahagyni a gyilkolást. Az afrikai polgárháborúkban legfeljebb trágyás lőszerrel lőnek, és ebolás hullákat dobálnak egymásra a szembenálló felek, de ezek a harcok még ma is az emberevők taktikai szintjén mozognak.
A vietnami háborút nem a vegyi hadviselés döntötte el, mert „klasszikus" mérgező harcanyagokat nem alkalmaztak, de a nemzetközi szerződések határmezsgyéjén mozgó anyagok felhasználása bizony nagyon is jellemző volt.
Először is a vietnami háborúban mindkét fél óriási tömegben alkalmazott klasszikus könnygázt, az Egyesült Államok állítólag több ezer tonnát. A barlangrendszerekben, föld alatti fedezékekben, „rókalyukakban" megbúvó viet cong ellen kiválóan beváltak CS- és adamsittöltetű kézi-, és puskagránátjaik, gázszóró aeroszol-készülékeik. A honvédők sem maradtak restek, szovjet és kínai anyagot vetettek be, bár ők jóval kevesebbet.
1966-tól kezdődően az Egyesült Államok rendkívül nagy tömegben vetett be gyújtófegyvereket, lángszórókat, köztük lángszórós harckocsikat, majd a légierő alkalmazásában napalmot és foszfort, nem egy alkalommal - kirívó háborús bűncselekményt elkövetve - a polgári lakossággal szemben is. Vietnam óta közismert a napalm fogalma (pedig már a világháború végén alkalmazásba került), és ekkor kapta fel a világsajtó a foszforos bombákat is, amelyeket az amerikaiak 2004-ben Irakban, például Faludzsa ostromakor is bevetettek. Az Egyesült Államok természetesen azt állítja, hogy a foszfor bevetésével nem sérti a nemzetközi egyezményeket, hiszen a gyújtófegyverek alkalmazása – katonai célpontok ellen – nem tiltott. Az, hogy egy több százezres civil lakosságú város lakónegyedei mióta képeznek katonai célpontot, nem kívánják megmagyarázni – már a világháború alatt sem bajlódtak ilyesmivel, hadd égjen csak Drezda, ahol talán egy szál katona vagy hadiipari létesítmény sem volt. Csakhogy a foszforos elegyek elsősorban nem gyújtóhatásuk, hanem mérgező voltuk miatt veszélyesek. Míg a napalmsérültek többsége életben marad, vagy halála az ellátatlanság következménye (ami harctéri viszonyok között nem rendkívüli), addig a bőrbe égett foszfor már akkor halálos foszformérgezést okoz, mikor maga az égési sérülés csaknem jelentéktelen. Hasonló módon alkalmaz több haderő (pl. az olasz, a holland vagy a brit) fehérfoszfor-töltetű „köd"-lőszereket, ahol csak a bevetés módja határozza meg, hogy tényleg az eredeti célra használják-e fel.
Volt azonban a vegyi eszközöknek még egy igen érdekes, részben pszichológiai hadviselési vonatkozásuk: a Vietnami Népi Felszabadító Hadsereg az amerikai haderő bomlasztására olcsón terjesztette a heroint. Bár Délkelet-Ázsiában természetesen az „anyag" érthetően sokkal olcsóbb volt, mint a gazdag nyugaton (nem volt ilyen fizetőképes kereslet), azért az nyilvánvaló túlzás, hogy 25 dollárcentért adtak egy adagot Saigon utcáin, század-ötszázad annyiért, mint New Yorkban. Ez nem vegyifegyver-alkalmazás, pusztán stratégiai érzék… A háború előtt azért nem volt a keleti kábítószerpiacon sem ilyen olcsóság, ráadásul nem kell közgazdasági zseninek lenni ahhoz, hogy megértsük, a kereslet árfelhajtó tényező. Bár hivatalosan soha nem ismerték el, de eléggé világos, hogy a vietnami hazafiak (Rózsa Sándor is forradalmár lett a kőkemény bűnözőből) igyekeztek az amerikai hadsereget drogfüggéssel rombolni, hiszen eléggé világos, hogy egy ópiátfüggő minden, csak nem harcos. Egy háborút nem csak fegyverekkel és harctéren vívnak, hanem minden fronton: a hátországban, a propagandával és lélektani téren. Ma már az USA is nagyon felkészült a lélektani hadviselés terén, sok szempontból Vietnamban tanulták meg, milyen az, ha egy haderő morálja darabjaira hullik: a háborúknak többnyire ekkor, és nem a katonai, harctéri vereség esetén van végük. 1964-74 között a délkelet-ázsiai „arany háromszög" nem is bírta már ellátni heroinnal a piacot, valószínű, hogy kínai (állami) titkos laborok is bőségesen szállítottak az ellenségnek fehér mérget. A háború olyan mértékben megpörgette a drogpiacot, hogy 1976 után a kábítószer- és szervezett bűnözés új hulláma indult meg, részben, mert hazatértek a vásárlók (a szerencsésebbek), részben, mert el kellett adni a készletet. Ez világszerte éreztette a hatását, a vietnami kaland után az USA így új háborút kezdhetett Délkelet-Ázsiában: a CIA Laosz, Burma, Thaiföld hegyei között indult hadba a kábítószercsászárok ellen. Titkos akciók, ügynökök, repülőgépek, technikai eszközök tömegét mozgósították, a helyi kormányok minden kívánságát e téren első szóra teljesítették. Ugyanolyan eredménytelenül.
A vietnami háború vegyifegyver-újdonsága, illetőleg az itt első ízben alkalmazott stratégia a növények elleni hadviselés volt. Az USA katonai vezetése úgy próbálta Vietnamot megtörni, hogy éhínséget idéz elő oly módon, hogy a rizsföldeket gyomirtóval permetezi le. Később a taktikát kiterjesztették, és a dzsungel kiirtására is alkalmazták, hogy a viet cong csapatait ne fedje az átláthatatlan zöld takaró. 1967-71 között mintegy ötmillió hektár területet lombtalanítottak repülőgépes gyomirtással, 2,4 D („agent orange") és kakodilsav („agent white") felhasználásával.
A bevetett gyomirtó egyrészt az éhezések miatt közelebbről nem becsülhető, de több tízezer ember halálát okozta. Hatása azonban ennél félelmetesebb volt, olyan, amivel akkor és ott talán senki nem számolt: a 2,4 D-t szennyező dioxin olyan mennyisége került ki a szabad természetbe, amely a permetezést végrehajtó amerikai és ausztrál katonaállományt, de Vietnam népét is tragikusan érintette: fejlődési rendellenességek és daganatos betegségek ezrei, százezrei, melyek a háború után harminc évvel – és még ki tudja, meddig – pusztítják az ártatlanokat. Ezt az USA kormánya szoros együttműködésben hajtotta végre a világ egyik legembertelenebb és leglelkiismeretlenebb multijával – a Monsantóval.
Dioxin okozta fejlődési rendellenességek. Önmagáért beszélő kép (galéria a cikk alatti kapcsolódó anyagunkban) |
A Monsanto kapcsolata a dioxinnal a negyvenes évek végén kezdődött a 2,4,5—T, és 2,4, D gyomirtó gyártásával. Peter Sills a dioxinról szóló könyvében így ír erről: "A munkások csaknem azonnal kezdtek megbetegedni - bőrkiütéseik lettek, megfájdultak az ízületeik, a lábuk és egyéb testrészeik, gyengék lettek, ingerlékenyek, idegesek, és csökkent a nemi vágyuk. Belső feljegyzések szerint a társaság tudta, hogy az emberek valóban betegek, de mindezt titokban tartották." 1949-ben a nyugat-virginiai Monsanto Nitroüzemben robbanás történt, ez hívta fel a figyelmet a fenti panaszokra. 1957-ig nem derítették ki, hogy a rosszullétek, betegségek oka a dioxin, de az Egyesült Államok hadseregének vegyi részlege érdeklődni kezdett az anyag mint esetleges vegyi fegyver iránt. Itt jutottunk el Vietnamig.
Az agent orange: Vietnam mérge. A "narancsszínű hatóanyag" nevű gyomirtót - mint már említettük, - az Egyesült Államok hadserege használta azzal a céllal, hogy a hatvanas években kipusztítsa Vietnam esőerdőit (ezért „lombtalanító" szerként is szokták emlegetni). A szer különféle forrásokból származó 2,4,5-T és 2,4-D keveréke volt, de a Monsantótól származó sokkal több dioxint tartalmazott, mint a Dow Chemical terméke, mert egyszerűen nem is foglalkoztak a tisztítással. (Ez a másik vezető gyomirtógyár, ma már ők is benne vannak a géntechnológiai bizniszben.) Emiatt a vietnami háborúban korábban szolgált amerikai katonák által indított perben a Monsanto lett a fő vádlott. A volt katonáknak sok kóros tünetük volt, s ezeket az alkalmazott gyomirtóval való kapcsolatuknak tulajdonították. 1984-ben a felperesek elérték, hogy a hét vegyipari cégtől összesen 180 millió dolláros kártérítést kapjanak, a bíró úgy ítélt, hogy ennek 45,5 százalékát a Monsantónak kellett fizetnie. Más kérdés, hogy a vietnami áldozatok és a vietnami kormány nem kapott egy kanyi vasat sem. (Egy másik perben a bíróság 16 millió dollárra büntette a Monsantót, és feltárta, hogy sok termékük a háztartásokban használt gyomirtóktól a Santophen nevű csírátlanítóig, amelyet korábban a Lysol fertőtlenítőben használtak, dioxinnal szennyezett. Ma már nyugaton Lysolt nem lehet gyártani és alkalmazni, miközben Kelet-Európában kemények reklámozzák.) "A Monsanto vezetőiről a per során bebizonyosodott, hogy számukra az eladás és a haszon sokkal fontosabb, mint a termékeik és munkásaik biztonsága" - összegzett a per lezárása után a Toronto Globe and Mail. Peter Sills írja: "Nem törődtek a munkások egészségével és biztonságával. Ahelyett, hogy megkísérelték volna biztonságosabbá tenni a dolgokat, megfélemlítették, és létszámcsökkentéssel fenyegették az alkalmazottaikat.
 
Vietnamban az orange igen sok fejlődési rendellenességet okozott, külön iskolákat létesítettek az ilyen gyerekek számára. Ez nem háborús bűntett? |
A 2,4D hatásmechanizmusát tekintve a növények egy fontos hormonjának, az auxinnak is nevezett indol-ecetsavnak a perverz analógja. Hatása azt utánozza: hatására a növény őrült módon, torzon növekedni kezd, ebbe belepusztul, a levelei lehullanak: a termés – vagy a katonákat jótékonyan takaró dzsungel (ne feledjük, 35 c fokban semmit sem ér a hőkamera!) – eltűnik. Maga a 2,4D nem különösebben mérgez, de a gyártása során keletkező melléktermék, a 3,4,7,8-tetrakloro-paradioxin, amely sevesói katasztrófát is okozta később, 1976-ban, rettenetes anyag, egyfajta szórható Hirosima: az ismert legerősebb mérgek egyike, hatásmechanizmusa még ma sem ismert pontosan (az aromás szénhidrogén anhidráz enzim aktivitását elképesztően fokozza: feltételezzük, a megbolondult enzim elbont valamit, amire a szervezetnek szükséges van), brutális hatású rákkeltő és magzatkárosító anyag. Éppen emiatt, mivel hatása az ötvenes évek óta közismert volt,a 2,4D-t tisztították tőle, és szigorú határértéket határoztak meg rá. A hivatalos szöveg szerint az USA légiereje „költségcsökkentés" miatt az orange hatóanyagát nyers termékből, tisztítatlan 2,4D-ből készítette, mely 200-400-szor annyi dioxint tartalmazott, mint a felső határérték, és ezt ezertonnaszámra szórta a vietnami lakosságra. Nem lehet elégszer hangsúlyozni: a dioxin hatásai ekkor teljes mértékben ismertek voltak, valamint az a tény is, hogy e koncentrációban heveny mérgezés nem következik be, a hatások évek múlva jelentkeznek. Ez bosszú volt. Hidegvérű, aljas bosszú.
Ehhez képest a szintén Vietnamra szórt arzénvegyület, a „fehér" ágens, a nátrium-kakodilát 5000 tonnája puszta babazsúr volt...
És ez az ország nevezi elfogadhatatlannak Szíria vegyifegyver-használatát, ha az egyáltalán megtörtént...
(Olvasónktól - a szerző vegyi hadviseléssel foglalkozó vegyészmérnök)
Kapcsolódó:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése