A hazai történetírás Géza fejedelem és Szent István nevéhez kapcsolja az államalapítást, amin azt értik, hogy az országot, illetve a már 1000 előtt is létező magyar államot hasonlatossá kellett tenni a Nyugat keresztény királyságaihoz.
Ehhez elsősorban három dolgot kellett megteremteni, ami addig nem létezett: a földesúri jogok szilárd rendjét, a világi és latin keresztény egyházi kormányzás intézményrendszerét, valamint a nyugati jogrendszer átvételét. Géza (972-997) szakított a trónöröklés ősi, szeniorátusi rendjével, miszerint az uralmat a nemzetség legidősebb, fegyverforgatásra alkalmas tagja örökli, és a nyugat-európai primogenitúra jogelvét vezette be, vagyis az uralkodó halála után annak elsőszülött fia követi őt az állam élén. Így esett a választása Vajkra, aki a keresztségben az István nevet kapta.
Benczúr Gyula: Vajk megkeresztelése |
Szent István Nagyobbik legendája ekképpen örökítette meg a 990-es évek elején lezajlott sorsdöntő eseményt: Géza „összehívta tehát Magyarország előkelőit a következő renddel, és közös tanácskozás határozata szerint fiát, Istvánt maga után uralkodóvá emelte, s ennek megerősítésére mindnyájuktól hűségesküt vett." Ismerve Géza és Sarolt „véres kéz" és ellentmondást nem tűrő politikáját, aligha kétséges – egyetlen forrás sem utal rá –, hogy ez alól „a hatalmas és vitéz Koppány vezér", aki „már Géza vezér életében vezérséget viselt", sem térhetett ki. Másrészt az is bizonyosnak tekinthető, hogy előzőleg, 972 táján, amikor az első nagy, latin keresztény missziós hullám elindult, Koppányt is megkeresztelték a nyugatról jött térítő papok.
Géza a mintegy 70 esztendeig tartó magyar hadjáratok után békepolitikára törekedett a szomszédos országokkal, elsősorban a Német-római Birodalommal. Erre azonban német részről sokáig nem volt fogadókészség. A 970 táján megszületett Ostarrichi (Ausztria) a bajor kolonizálás folytán kelet felé terjeszkedett, és szükségszerűen beleütközött a gyepűsáv lakatlanságát biztosító magyar határvédelembe. A bajor-magyar viszony diplomáciai rendezésére 995-ben nyílt meg a lehetőség, amikor Civakodó Henrik meghalt. Géza nem hagyta kihasználatlanul ezt a lehetőséget: leánykérő küldöttséget menesztett István fia számára Regensburgba, ugyanis a középkorban általánosan elterjedt dinasztikus házasságkötés a két érintett ország közötti békét és szövetségesi viszony létrehozását jelentette. Az új bajor uralkodó, IV. Henrik herceg, akinek apja halálakor III. Ottó császár szlávok elleni hadjáratában kellett volna részt vennie, s akit a birodalomhoz tartozó Csehország belső és külső viszonyai mindvégig lekötöttek, örömmel belement a kelet felé békét biztosító házasságba, amelyhez megnyerte a 996 februárjában Regensburgban tartózkodó császár beleegyezését is. A dinasztikus házasság megkövetelte a határrendezést is a vitatott területek esetében, így ekkor jelölték ki – a 907. évi pozsonyi diadal óta az Enns-nél húzódó határ helyett – a Lajta és a Morva folyók vonalát Bajorország, illetve osztrák őrgrófsága, valamint Magyarország között. Az osztrák-morva területek és a Bécsi-medence átengedése ellenében a Német-római Birodalom, illetve Bajorország lemondott a Pannonia felé való továbbterjeszkedésről, elismerve Magyarországot az Avar Kaganátus jogutódjának. Az ekkor kialakított határ lényegében 1920-ig állott fenn.
A magyar küldöttség István számára az eredetileg apácának készülő Gizella hercegnő kezét kérte meg. Gizellát a korban általános szokás szerint a papok mellett bajor lovagok is kísérték új hazájába.
I. István és Gizella szobra Szegeden |
A 13. században készített jövevény famíliák lajstroma csak a Vas megyei Hermány-nemzetséget eredezteti Gizella kíséretéből. Bár nagyon valószínű, hogy a Gizella kíséretét alkotó idegen lovagok száma ennél szélesebb körű volt, azonban távolról sem volt olyan nagy létszámú, hogy a 997. évi István-Koppány harc esetében az 1002. évi Pannonhalmi alapítólevél 12. századi „megtoldója" szerinti „németek és magyarok közötti" háborúról lehessen beszélni. Géza fejedelem nem sokkal fiának házassága után, 997 őszén meghalt. Utódjára egy véres kézzel összetartott egységet hagyott, amellyel a társadalom jelentős része szemben állt. Korántsem véletlen, hogy amint híre ment halálának, erős ellenzéki mozgalom támadt az országban, sőt nyílt fegyveres lázadás robbant ki ellene Koppány vezetésével. Származásáról Bakay Kornél a következőket írja: „Géza nagyfejedelem uralkodása eléggé ismert számunkra, a testvéréről azonban feltűnően hallgatnak a források. Ismert azonban, hogy élt egykoron, a 10. század második felében egy Szörénd (Zirind) nevű nagyúr, akinek tar fejére utalással Tar Szörénd (Calvus Zirind) volt a neve, s akinek az egyik fiát Koppánynak hívták. Szöréndet is keresztvízbe mártották, s ekkor kaphatta a Mihály nevet, Koppány fiának pedig a keresztségben a László (Calvus Ladislaus) nevet adták, testvéröccsének viszont az ugyancsak görög Vazul (Bazil, Vászoly) lett a neve. A múlt törmelékeiből arra következtethetünk, hogy Koppány herceg (Cuppan dux), aki Géza fejedelem fiának, Vajk-Sztephanosz (Istvánnak) az unokatestvére (avunculusa) volt, azonos a források Szár Lászlójával."
Koppány a dinasztikus országmegosztás alapján a somogyi dukátus kormányzását kapta Géza fejedelemtől. Maga a dukátus az Árpád-kori Magyarország jellegzetes uralmi intézménye volt, amely a trónörökös, az Árpád-házi szenior, vagyis az uralkodó utáni legidősebb férfi önálló országlását és az uralkodásra történő felkészülését jelentette. Azonban a nyugati jogszokás, a primogenitúra elve alapján Géza halálát követően az esztergomi várban Istvánt egyházi szertartás mellett felövezték a megszentelt fejedelmi karddal. Az ünnepélyes felavatást minden bizonnyal Domonkos püspök végezte. Az ősi jogszokáshoz ragaszkodó Koppány lázadása ekkor már kitört „Somogyországban". A magát törvényes utódnak tekintő Koppány nemcsak a trónra és István életére tört, hanem Géza özvegyét, Saroltot is feleségül követelte magának. Miként a Pannonhalmi alapítólevél és Szent István Kisebbik legendája megjegyzi, Istvánt Géza halála után Somogy ura ki akarta űzni atyja székéből, s először Veszprém várát vette ostrom alá, amely az Árpád-korban az uralkodó feleségét, 997-ben tehát Saroltot illette meg. A Balatont megkerülve, s feltehetőleg egyesülve a Zala-vidék és a Káli-medence hozzá húzó hadi népével, Koppány István Bakony-Veszprém környéki uradalmait és népességét pusztítva nyomult előre, míg végre ostromgyűrűbe zárta Veszprémet.
Miként fentebb már utaltam rá, a Pannonhalmi alapítólevél 12. századi megtoldója a „németek és magyarok közötti" háborúról beszél, eszerint István serege rekrutálódott volna svábokból és bajorokból, Koppányé pedig magyarokból. Fontos erre a körülményre kitérnünk. Annál is inkább, mert a későbbiekben ez a tévhit széles körben elterjedt, és él ma is a legfantasztikusabb összeesküvés-elméletekkel összefonódva. Györffy György István király és műve (Bp.1983) című alapmunkájában részletesen elemzi ezt a kérdést is. Kifejti, hogy a Vecellin-utódok hagyománya szerint Szent István a Koppány ellen induló testőrség élére Hont és Pázmány főembereket állította, a sereg parancsnokává pedig Vecellin sváb vendéget tette meg. E beállításban bizonyára szerepe van a családi elfogultságnak. A Somogyban Koppány legyőzése után birtokot nyert Vecellinnek a harcokban fontos érdemei lehettek, de az felettébb kérdéses, hogy egyedül őt állították az egész sereg élére. Györffy legendagyártás helyett egzakt módon rámutat, hogy a Somogy megyében csoportokat alkotó törzsi helynevekből következtethetünk István hadának etnikai összetételére.
Már atyja, Géza fejedelem Koppány somogyi „országát" preventív célzattal várakkal, katonai segédnépekkel és törzsi katonaság falvainak sokaságával zárta körül. Legfeltűnőbb 3 vár építése Somogy megye határainál, melyek a Géza uralma alatt álló területek központjába vezető hadi utakat zárták el: a Székesfehérvárra vivő utat Úrhida vár, a Somogyból Pécs felé vezetőt Váty vár, és a Zalavár felé irányulót Kolon vár zárta el. A sármelléki besenyőket a 12. század végétől említik oklevelek, a 14. században külön besenyő ispánságot alkottak. Idekerülésük azért régi problémája a magyar településtörténetnek, mert a besenyők határőr szolgálatot láttak el, a Sárvíz közelében pedig nincs országhatár, csak a Koppányt uraló „Somogyország" határa. Valószínű, hogy a 10. század közepén Tonuzabával bejövő besenyőket először a nyugati határ védelmére helyezték el, majd Géza 972-973-ban bekövetkezett külpolitikai irányváltásakor és az osztrák végek feladásával telepítették át őket a Sármellék vidékére. Ugyancsak különös településtörténeti jelenség, hogy a Szigetvár közelében lévő Váty vár az Árpád-korban egy székely ispánság és a vátyi esperesség központja volt. Az ugyancsak határőr székelyek letelepítése Somogy és Baranya érintkező sávjára ugyanolyan szabálytalan településföldrajzi jelenség, mint a besenyőké a Sárvíz mellé, és csak Koppány mint lehetséges jövőbeli lázadó bekerítésével indokolható. Végezetül a Zala, Veszprém, Fejér és Tolna felé nyíltan maradt határvidéken törzsi helynévvel jelölt katonai települések láncolatát találjuk. Ezek egyrészt a magyar Kér és Keszi törzsből, másrészt a katonai segédnépek Kozár, Örs, Berény, Káloz, Ladány, Ság, Székely, Besenyő és Tolmács törzseiből valók.
A fentebb ismertetett településtörténeti jelenségek jól szemléltetik, miszerint Géza Koppányt mint potenciális ellenfelet teljesen elszigetelte az általa kormányzott területektől, és számottevő magyar és rokon népi katonai erővel tartotta sakkban. Figyelemreméltók azonban a somogyi törzsi helynevek is. E katonatelepek etnikuma nagyjából egyezik a Somogyot körülvevő katonaelemmel, ennélfogva a somogyi törzsi településnevekben nagyrészt a Szent István által Koppány ellen vezetett, majd a győzelem után ott letelepített harcosok falvait láthatjuk. A 4 Besenyő helynév mellett egyedülálló a térségben a 6 Berény és 4 Kér nevű falu. Minthogy e két törzsi helynévből más megyében legfeljebb 1-2 fordul elő, arra következtethetünk, hogy a besenyőkön kívül az idetelepített berények és kérek adhatták seregének fő erejét. Rajtuk kívül 3 Örs, 2 Oszlár (alán), 2 Ság és 1 Lándor (azaz nándor, vagyis bolgár) enged másféle katonai segédnépekre, 2 Keszi pedig a hasonló nevű magyar törzs vitézeire következtetni. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy más törzsbeli harcosok nem vehettek részt a küzdelemben, azt azonban kétségtelenné teszi, miszerint István seregének zömét a könnyűlovas magyarok mellett besenyők és kabarok, vagyis rokon, csatlakozott népek adták. Valószínű, hogy a kabar hadakat István kabar sógora vezette, s kézenfekvő, hogy a besenyők élén az ugyancsak rokon Tomaj állt, akinek utóbb a király a Balaton északi partján adományozott három falut: Badacsonytomajt, Lesencetomajt és Cserszegtomajt. Mindez arra mutat, hogy csak a nehézfegyverzetű testőrség állt javarészt németekből, de lényegében véve mind Koppány, mind István hadi népe magyarokból tevődött össze, tehát mai szóhasználattal polgárháború zajlott a két fél között az uralkodói hatalom megszerzéséért, illetve megtartásáért. Ezt a tényt erősíti az a körülmény is, hogy 907-ben Pozsonynál a magyar hadak fényes győzelmet arattak a német birodalmi ármádia felett – amelyet további fényes nyugat-európai hadi sikerek követtek –, ezt figyelembe véve meglehetősen furcsa, hogy néhány évtized elteltével Szent István „német" hadserege tönkreveri Koppány „magyar" seregeit.
Koppány hadra kelését gyorsan követte Szent István rajtaütése, hogy megakadályozza egy szélesebb, esetleg országos lázadás kibontakozását. A döntő ütközet feltehetően valahol Veszprém és Várpalota között zajlott le – Györffy vélekedése szerint Sólyon – ahol forrásaink 1009-ben egy Szent István vértanú tiszteletére emelt kápolnát említenek. A véres csatában Koppány elesett, hadi népe vereséget szenvedett. Koppány testét felnégyelték, és az ország négy várának kapujára tűzték ki elrettentésképpen: Győrben, Veszprémben, Esztergomban és Gyulafehérvárott. A Koppány-Szent István konfliktus és a „ki képviselte a magyarság valós érdekeit" kérdés azonban az ütközet végeztével korántsem zárult le.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info
(Folytatjuk)
(Képek: Wikipédia)
